forrás: Pixabay.com

Az öngondoskodás legjobb formája: az állami nyugdíj

Rengetegszer hallani: gondban van az állami nyugdíjrendszer. Hosszútávú megoldásként korhatáremelést, az állami nyugdíjak csökkentését, és betonbiztos megtakarítási portfolió felépítését emlegetnek. Az állami nyugdíjnak azonban nincs alternatívája: illúzió a nyugdíjcélú megtakarításoktól várni az időskori jövedelemkiegészítést. Minél előbb leszámolunk ezzel az illúzióval, annál hamarabb lehet korszerű nyugdíjrendszerünk. Vitaindítónak is szánt cikksorozatunk első része.

Visszatérő és fontos kérdés az állami nyugdíjrendszerek fenntarthatóságával összefüggésben, hogy milyen szerepük lehet a kiegészítő intézményeknek a hosszútávú finanszírozhatóságban. Úgy tartják a szakmai diskurzusban, hogy az állami, felosztó-kirovó finanszírozási elvű nyugdíjrendszerek legégetőbb kihívása a társadalom öregedése, amely az aktívak és a passzívak arányát kedvezőtlenül alakítja és a fenntarthatóságot előbb-utóbb lehetetlenné teszi. A tőkeképző rendszerek megoldást kínálnak erre a helyzetre úgy, hogy azt ígérik, az abban résztvevő megtakarító személyek időskori megélhetésüket, illetve állami nyugdíjuk kiegészítését saját aktívkori befizetésükből és annak hozamaiból biztosíthatják.

A második világháborút követően a népességnövekedés gazdasági teljesítménye kedvezett a folyó, azaz a felosztó-kirovó finanszírozású nyugdíjrendszerek elterjedésének: a prosperáló gazdaságok, az emelkedő adó- és járulékbevételek megfelelő mértékű öregségi ellátások fizetését tették lehetővé a nyugati társadalmakban. A demográfiai trend megfordulása, azaz a társadalom öregedése azonban kihívás elé állítja a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságát. A kihívásra adott huszadik századi globális nyugdíjpolitikai válasz a nyugdíjrendszerek legalább részleges tőkésítése, a tőkegyűjtő rendszerek kiterjesztése volt.

De vajon a tőkegyűjtő rendszerek képesek-e hatékonyan kezelni a népesség öregedését, egyszersmind a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságát? A kérdés megválaszolásához először tekintsük át röviden az életciklus és a vagyonzsugorodási elméletet.

Az életciklus elmélet arra a hipotézisre épül, amely szerint az egyének a várható életpálya-jövedelem alapján a fogyasztásukat a teljes életükre tervezik: míg a fogyasztás nagyjából egyenletes (az életpályán kissé növekvő), addig a jövedelem egyenetlen, ciklikus. Az aktív évek elején a jövedelmek általában alacsonyabbak, majd növekednek, végül az aktív kor végével megszűnnek. Ezzel párhuzamosan alakul a megtakarítási hajlandóság is: a korai években alacsony, ekkor az egyének inkább nettó hitelfelvevők, majd 40-64 éves kor között válnak nettó megtakarítókká, végül felélik a megtakarításaikat az aktív koruk után [Schich 2008].

A vagyonzsugorodási elmélet szerint, ha egy népesebb korosztály a nyugdíjba vonulása után tömegesen értékesíteni szeretné a nyugdíjcélú megtakarításait, és az utána következő generációk létszáma kisebb az övénél, akkor a nyugdíjba vonuló korosztály megtakarításának értéke – akár jelentős mértékben – zsugorodik, csökken. Ez természetesen leginkább tőkegyűjtő rendszerekre és zárt gazdaságokra igaz – nyitott gazdaságokban az összeomlás kockázata elvben csökkenthető azáltal, ha feltörekvő, fiatalabb korstruktúrájú országokban értékesítjük a vagyoneszközeinket.

Mosolygó Zsuzsa részletesen elemzi a tőkegyűjtő rendszerek működését zárt és nyitott gazdaságokban is [Mosolygó 2011]. Legfontosabb következtetése, hogy a nyugdíjaskorú fogyasztás minden esetben makrogazdasági meghatározottságú, azaz a tőkegyűjtő rendszerben is, csakúgy, mint a felosztó-kirovóban, a keresztmetszeti egyensúly a meghatározó a finanszírozhatóság szempontjából. Ennek az az oka, hogy bármilyen vagyontárgyat halmoznak is fel a tagok egy tőkegyűjtő rendszerben, azokat eladni csakis a mindenkori felhalmozóknak, azaz az aktív korosztályoknak képesek. Ebből következik, hogy a nyugdíjasok egy tőkegyűjtő rendszerben is felhasználni csak azt a jövedelmet tudják, amit a gazdaságilag aktívak éppen megtakarítanak. Tehát az a hosszmetszeti axióma, amely szerint a felhalmozók saját megtakarításaikat kapják vissza nyugdíjas korukban, csupán mikrogazdasági illúzió.

A vagyonzsugorodási elmélet empirikus vizsgálatakor kiderült, hogy nyitott gazdaságokban a tőkegyűjtő rendszerekben felhalmozott tőke fokozatos, és nem azonnali kivonásával csökkenthető az összeomlás kockázata is. További lehetőség lehet még a kockázatok csökkentésére a tőketulajdonosok örökhagyási szándéka (azaz, ha nem kívánja az egész tőkét felélni), az államok gazdaságpolitikai szabályozói, és a gazdasági szereplők óvatossága. Tőkegyűjtő rendszerekben például ma is általános gyakorlatnak számít, hogy a korhatár betöltéséhez közeledve a részvénytúlsúlyos befektetési portfóliókat kevésbé kockázatos kötvénytúlsúlyosba helyezik át. Annak érdekében, hogy a jövőbeni nagy volumenű részvényeladások veszteségeit el lehessen majd kerülni, szükség lenne fix hozamú és jó minőségű kötvényekre[Schich 2004].

Érdemes felidézni egy modellvizsgálatot is, amely a termékenység és az eszközárak kapcsolatát elemezte, és amely megállapította, hogy a demográfiai szerkezet hatással van a vagyoneszközök árára. Megfigyelték, hogy az amerikai lakásárak, tőzsdeindexek, és kötvények hozamainak nyolcvanas évektől kezdődő emelkedése összefüggésbe hozható azzal, hogy ezzel egyidejűleg voltak megtakarító korukban a „babyboom” korszak szülöttei [Barr 2001; Abel 2002; Schich 2008] – ugyanez a hatás megfigyelhető Németországban, Japánban és Kínában is. Japánban a felfutás az 1990-es évekre megállt, Kínában az elmúlt években ért a csúcspontjára, mindez demográfiai okokra vezethető vissza. De vajon miként reagál a gazdaság és az eszközárak a demográfiai öregedésre? Minél globálisabb jellegű az öregedés, a leértékelődés annál valószínűbb és megállíthatatlanabb.

Mindezekből nyilvánvaló, hogy a tőkegyűjtő rendszerek sem képesek hatékonyan kezelni a társadalom öregedéséből adódó finanszírozhatósági problémákat. Az erre adott válaszok nagyon hasonlóak a felosztó-kirovó elvű rendszerben már ismert megoldásokhoz: például az aktív megtakarítók tovább maradnak aktívak, amikor látják, hogy a felhalmozott tőkéjük nem elégséges megfelelő színvonalú járadék biztosítására – ez az effektus nagyon hasonlít az állami nyugdíjrendszerekből ismert öregségi nyugdíjkorhatár-emelésre. Ha mégis a járadék folyósítása mellett döntene a megtakarító személy egy tőkegyűjtő rendszerben, akkor a járadékszámítást meghatározó paraméterek (pl. a technikai kamatláb) változtatásával a járadékösszeg lesz csökkenthető – pont, mint egy állami felosztó-kirovó rendszerben az induló nyugdíj összege. A megtakarítás és a fogyasztás makroszintű egyensúlya a felhalmozott tőke elértéktelenedésével áll be.

A gazdaságilag aktív és inaktív népesség létszámarányának a nyugdíjrendszerre nézve kedvezőtlen változása tehát éppúgy sújtja a tőkegyűjtő rendszert, mint a felosztó-kirovót: mindkettőt a majdani nyugdíjak elégtelen mértékének a kockázata fenyegeti. Makrogazdasági szempontból az öregedésre adott válasz tekintetében a tőkegyűjtő és felosztó-kirovó rendszer közül egyik sem jobb vagy hatékonyabb a másiknál.

De akkor mit tehetünk az időskori megélhetésünk biztosítása érdekében? A fentiekből következő egyetlen lehetséges megoldás, ha az állami nyugdíjrendszert tesszük hosszútávon is fenntarthatóvá, még ha ehhez radikális szemléletmódváltásra és átalakításokra is van szükség. A cikksorozat következő részeiben a jelenlegi rendszert elemezzük tovább, valamint a fenntarthatóság kihívásait tárgyaljuk, és megoldási javaslatokkal is előállunk.

Források

Abel, Andrew B.: The Effects of a Baby Boom on Stock Prices and Capital Accumulation in the Presence of Social Security. NBER Working Papers 9210, National Bureau of Economic Research, Inc., 2002.

URL: https://ideas.repec.org/p/nbr/nberwo/9210.html  [2024. 03. 01.]

Barr, Nicholas: The Truth About Pension Reform. IMF. Finance and Development, Vol. 38. 2001.

URL: https://www.imf.org/external/pubs/ft/fandd/2001/09/barr.htm [2024.03.01.]

Mosolygó Zsuzsa: A népesség-elöregedés tőkepiaci hatásainak makrogazdasági megközelítése: vagyonzsugorodás, nyugdíjrendszeri dilemmák és a kormányzati Ponzi játék. Doktori értekezés. Széchenyi István Egyetem, Győr, 2011.

Schich, Sebastian: Aging and Financial Markets. OECD-Financial Market Trends, 2004. No.86. 85-120.

Schich, Sebastian: Revisiting The Asset-Meltdown Hypothesis. OECD, 2008. URL: https://www.oecd.org/finance/private-pensions/41668643.pdf  [2024. 03. 01.]

A kiemelt kép illusztráció, forrása: pixabay.com.

Megosztás itt