---

„Amikor a misszionáriusok megérkeztek, az afrikaiaké volt a föld, a misszionáriusoké a Biblia… amikor kinyitottuk a szemünket, ők birtokolták a földet, és nekünk maradt a Biblia.”

(sokaknak tulajdonított szavak a gyarmati tapasztalatról)

Afrika meghódításának gondolata régtől fogva izgatta az európaiakat. Ám még a nagy földrajzi felfedezések lendülete, majd a rabszolga-kereskedelem felívelése sem volt elég hozzá, hogy akadjon kellően elszánt vállalkozó a zord domborzati viszonyokkal bíró hatalmas kontinens belsejének felderítésére, így a felfedezők érkezésére a XIX. századig várni kellett. 

Nem mintha az afrikaiak kifejezetten várakoztak volna az európaiak érkezésére: ha választhattak volna, különösen a későbbi események tükrében, talán felülemelkednek helyi konfliktusaikon és megkísérlik együttes erővel távol tartani a hódítókat. Erre végül nem volt kellő akarat, és az európaiak technikai fölénye, haszonszerzés iránti elszántsága hosszú időre megpecsételte Afrika sorsát, amely ma is magán viseli a kolonizálás nyomait.

Kenya egyike az európai közvélemény számára ismertebb afrikai államoknak, köszönhetően többek között Karen Blixen Távol Afrikától című népszerű regényének, a kenyai hosszútávfutóknak, a szafari turizmusnak, és az árnyalt képet festő Elszánt diplomata című nagyra értékelt filmnek. A ma ismert, némileg romantizált kép kialakulásához a gyarmati rendszereken át vezetett az út, amelynek úttörői a németek voltak.

A protektorátus

Johann Ludwig Kraft misszionáriust és nyelvészt, aki a Mount Kenya-ról elnevezte az országot, hamarosan követték a német Kelet-Afrikai Társaság képviselői és protektorátustlétesítettek az eredetileg Zanzibár fennhatósága alá tartozó partmenti területek felett (1885). Az ország kontinentális részének felderítésére jelentős kísérletet azonban – erőforrások és szándék híján – nem tettek. A briteknek ellenben komolyabb elhatározásaik voltak és lényegében átvették a stafétát 1890-ben, amikor a németek lemondtak javukra helyi érdekeltségeikről. Ezt követően a kenyai területek Brit Kelet-Afrika részét képezték, amely a mai Uganda területeit is magában foglalta. A térséget az európaiak az egész gyarmati jelenlét gerincét adó szállítási útvonal, az ugandai vasút szerint szervezték meg, amely a legnagyobb volumenű beruházás volt akkoriban Kelet-Afrikában.

A vasút 1890 és 1900 között megépült ugyan, több mint 5 millió fontos veszteséggel, ám a munkálatok megosztották a helyi törzseket, és mivel elegendő munkaerőt nem sikerült toborozni, a britek indiai munkások behozatalával oldották meg a munkaerőhiányt (Lonsdale-Berman, 1979, 495.). Az indiaiak száma oly magas volt a századfordulón a protektorátus területén, hogy a rúpia szabályos fizetőeszközzé vált. Az őslakosság tudomásul vette az indiaiak jelenlétét, de az együttélés nyomán elkerülhetetlenül etnikai feszültségek adódtak. Az „oszd meg és uralkodj” irányelv, amely a brit gyarmatosítás eddigre sokszor bizonyított eszköze volt, itt sem bizonyult haszontalannak. Az őslakos-indiai ellentétek nem eredményeztek komoly zavargásokat, de éppen elegendő fesztültséget termeltek ahhoz, hogy britek a bértárgyalásoknál hasznukra fordítsák, és leszorítsák a munkálatok költségeit.

Az ugandai vasút építése, forrás: kenyanhistory.com

Milyen társadalmi, gazdasági helyzet jellemezte a helyi lakosságot a britek érkezésekor?  Kenya 1910-es évekbeli lakosságszámára vonatkozóan becslések állnak rendelkezésre: nagyjából 3-4 millió fő körüli népesség élhetett itt, amely szám irányadónak tekinthető a 30-as, 40-es évekre is (Annual Riport, 1933.). Ebben az időszakban még nem beszélhetünk robbanásszerű népességnövekedésről, amely később válik a kontinens jellemzőjévé. A legnépesebb törzs a Kikuyuké, míg a Luhya, Kamba és Luo törzsek tagjai is nagyobb, a Maasai törzs tagjai pedig kisebb számban éltek a területen. A mai Kenya belső fekvésű részein a földművelő, állattartó életmód volumene az abból élők létfenntartásának fedezésére volt elegendő, arra nem, hogy exportálható felesleget állítson elő. Főként azért, mert a művelt területek széttagoltak, túlságosan aprók voltak, vagyis alkalmatlanok a versenyképes mezőgazdasági nagyüzemre (Lonsdale-Berman, 1979).

Az agrárium teljes átszervezésére volt tehát szükség a telepesek érkezésével. A fehér birtokosoknak munkások kellettek, így az őslakosságot a bérmunkavállalás irányába kellett terelni. Igyekeztek a földterület-használatot oly módon megosztani, hogy az afrikai gazdálkodókat a kevésbé jó adottságú földekre szorítsák. Így új, addig művelés alá nem vont területek kerültek a helyi gazdálkodókhoz, amelyek a víztől, közúttól, vasúttól sokszor távol estek ugyan és nem voltak olyan jól művelhetőek, mint a telepesek földjei, ám a helyiek által megtermelt mezőgazdasági áruk mennyisége mégis nőtt, és kedvező áron került a piacra. Így állt elő olyan különös helyzet, hogy végül a gyarmati állam is az afrikai termelőktől vásárolt. Ezt követően a telepesek egyre inkább igyekeztek külföldi piacra termelni (Lonsdale-Berman, 1979, 501.). Mindeközben megszületett a 999 évre szóló koncessziós lehetőségről szóló törvény is: az 1913-as szabályozás értelmében gyakorlatilag szimbolikus áron juthattak földterülethez az európai gazdálkodók, ami még több vállalkozó szellemű embert vonzott a térségbe, sokszor szerény gazdálkodási tapasztalattal rendelkezőket. Láttató képet fest a tipikus brit telepesről könyvében Elspeth Huxley, aki egy bevándorló házaspár gyerekeként élte meg, ahogy családja küzdelmesen próbált boldogulni a semmi közepén, távol az európai komforttól egy nádfedeles kunyhóban, ahol előkerült a porcelán teáskészlet, az ezüst, és a családi komód is. 

A protektorátus adópolitikájának első eleme az ún. „hut tax” volt, amelyet minden háztulajdonosnak fizetnie kellett, s mivel a kenyaiak nagy része nem rendelkezett annyi földdel, amely a megélhetés mellett az adóterhet is fedezte volna, kénytelenek voltak potom bérért munkát vállalni a britek, vagy más fehér földbirtokosok britokain. Ez az adónem jelentette kezdetben a gyarmati állam fő bevételi forrását. Később megjelent a „poll tax”, amely kötelező évi 60 nap munkát írt elő a protektorátus szolgálatában a kenyaiak számára, feltéve, ha már egy brit gazdálkodónak dolgoztak (Colonisation, 2020). Ez, vagyis az adópolitika és az olcsó munkaerő jelentette a kenyai európai jelenlét és a gazdasági tevékenység motorját, ugyanakkor elvetette az egyre növekvő elégedetlenség és ellenséges érzület magvait is a helyi lakosságban. A Brit Kelet-Afrikai Társaság csődjét követően a brit hatóság egyszerűen átvette a protektorátus igazgatását, és ezzel a kolonizációs folyamat új szakaszába lépett.

Ahhoz, hogy a brit gazdasági érdek érvényesüljön, meg kellett teremteni az igazgatási alapokat és el kellett azt fogadtatni a helyiekkel. De milyen apparátussal tudták biztosítani a britek rendszerük működtetését egy, az őshazától távol eső területen, ahol a helyi népesség, illetve a behívott indiai népesség lélekszáma jóval felülmúlta az európaiakét? A protektorátus állományának létszáma 1897-ben 22, de 1918-ban is csak 141 fő volt, amely nagyjából azt jelenti, hogy ekkor 5000 km² területre jutott egy brit közszolga, fennhatósága alá pedig nagyjából 21.000 őslakos tartozott (Cashmore, 1965). Az első közhivatalnokok jellemzően Dél-Afrikából, Szomáliföldről vagy Ceylonból jöttek, de később sokan érkeztek Angliából is. A kezdeti évek után velük szemben követelménnyé vált, hogy elfogadható szinten elsajátítsanak egy helyi nyelvet és némi jogi ismeretet is szerezzenek. A munkakör pedig rendkívül szerteágazó volt: ne feltétlenül úgy képzeljünk egy tipikus brit gyarmati hivatalnokot, mint egy kényelmes irodában pöffeszkedő hatalmaskodó frátert – bár kétségtelenül ilyenre is volt példa. A munkához tartozott a klasszikus adminisztrátori tevékenység mellett az útépítés, alkalmi orvoslás, rendészeti feladatok és egyéb szerteágazó teendők, ugyanis nem volt mindenre képzett ember. Azok, akik vállalták ezt a munkát otthonuktól távol, évi 250-500 font közötti fizetésért tették, ami nem számított kimagasló jövedelemnek. Tekintetbe véve a nem túl komfortos munkakörülményeket, a magas halálozási rátát, a munkavállalási irányelvet, miszerint nem ajánlják az első években a nősülést, az afrikai elhelyezkedés egyáltalán nem számított vonzó perspektívának.

A helyi lakosság megszervezéséhez szükség volt az olyan őslakos vezetőkkel való együttműködésre, akiken keresztül a gyarmati állam elérhette a népesség túlnyomó többségét. A „főnökök” (chief) vállalták, hogy segédkeznek a gyarmati állam törekvéseinek megvalósításában a társadalom alsóbb szintjein, és cserébe élvezték a britek támogatását, javadalmak és különféle előnyök formájában. Huxley részletes leírást ad memoárjában arról, hogy mekkora tekintéllyel bírt egy főnök, akinek szavát nem kérdőjelezhette meg senki és gyakorlatilag teljhatalmú úrként irányította alárendeltjeit. Díszes öltözetben és gazdag hölgykoszorúval övezve mutatkozott, amely híven tükrözte státuszát (Huxley, 1959, 109.). Ezek a helyi elöljárók, mint kollaboránsok váltak később elsődleges célpontjává a gyarmatosítókkal szembeni felkelésnek.

A Kenyai Kolónia – „White Highland”

1920 nyarán egy államigazgatási aktussal a Brit Birodalom annektálta a szárazföldi Kenya területeit, meghagyva a mintegy 10 mérföld széles tengerparti sávot Zanzibár uralma alatt. Ezzel hivatalossá vált a Kenya elnevezés. A terület lényegében a Brit Korona tulajdonába került, a korábbi lazább protektori, bábáskodó szerepkört a jogilag erősebb tulajdonosi státusz váltotta fel, ami új szintre emelte az európai jelenlétet a térségben.

A kolónia élén az államhatalom legfőbb képviselőjeként a kormányzó (Governor) állt, aki lényegében rendeleti úton kormányzott. A Végrehajtó Tanács (Executive Council) egy tanácsadó, végrehajtó testületként, míg a Törvényhozó Tanács (Legislative Council) elviekben jogalkotó testületként funkcionált, ám a hatalom legfontosabb letéteményese a kormányzó volt, aki az uralkodó képviseletében vétóval élhetett minden döntés esetén. A helyi lakosság ügyeit a Department of Native Affairs kezelte különálló ügyintézési osztályként. Az igazságszolgáltatás terén két párhuzamos apparátus működött: a telepeseket érintő ügyekben akár Londonig elmehetett fellebbezés útján egy ügy, míg az őslakosság számára a helyi szokásjogot igyekeztek ötvözni a koloniális igazgatási rendszerrel. 

A Kolónia létrejöttével tovább nőtt a térség vonzereje és az európai telepesek száma: az 1930-as évekre már 30.000 fehér élt a környéken, akik egy része marha- vagy juhtartással, kávé-, búza-, kukorica vagy rostnövények (különösen szizál) termesztésével foglalkozott, de akadtak a kereskedelmi és bankszektor képviselőiből is jócskán, ők jórészt Nairobiban éltek. A fehérek jelenléte a termékenynek mondható, róluk és általuk elnevezett White Highland magasföldi területre korlátozódott, ahol élt egy milliónyi Kikuyu őslakos is, ám mivel sokuk vándorló életmódot folytatott, a telepesek nem tekintettek rájuk konkurenciaként, ahogy fokozódó megélhetési problémáik is kívül estek a jövevények látókörén.

Nairobi belvárosa az 1940-es években, forrás: visitnairobikenya.com

A munkaerőszükséglet kielégítésére leginkább azok a földnélküli, nőtlen férfiak voltak alkalmasak, akik számára elhagyva a szülői házat nem maradt más perspektíva, mint a bérmunka, akár kedvezőtlen feltételekkel is. Egy őslakos munkás havi munkabérének minimális szintje 15 shilling volt, vagyis nem tett ki egy fontot: ez az összeg a későbbi felszabadító mozgalomban elhangzott gyújtó hangú beszédekben is feltűnt (Ngugi Wa Thiongo, 1964, 54.). A három olcsó ing árával egyenértékű kereset még úgy is gyötrelmesen kevés volt, ha azt többnyire kiegészítették nagyjából ugyanennyi élelmezési és lakhatási támogatással is. Ez összeg nem volt elég a családalapításhoz, miközben a bennszülöttek számára törvényileg tiltották az egyik legalapvetőbb megélhetési formát, a kávétermesztést. S bár adófizetésre kötelezték őket, semmilyen politikai képviseleti lehetőséget nem biztosítottak számukra. Állandóan magukkal kellett hordaniuk a kipande-t, azaz a korlátozott társadalmi státuszukat tanúsító dokumentumot. A gazdasági érvényesülés lehetőségeinek visszaszorítása, megalázó szimbolikus gesztusokkal kombinálva nem növelte a britek népszerűségét a lakosság körében, és a megélhetési nehézségekkel párhuzamosan romlottak a bűnözési statisztikák is: az 1931. évi rendészeti jelentés egyértelműen kiemeli, hogy jelentősen növekedtek a vagyon elleni bűncselekmények (betörés, haszonállat és egyéb házkörüli értékek lopása), amelynek fő okát a munkanélküliségben látták a britek is (Annual Riport, 1933, 45.). 

A társadalmi feszültség lassan, de biztosan puskaporos hordóvá érlelte az országot, ám ez a folyamat nem keltett túlzott riadalmat a fehér telepes-kolónia egyes köreiben, akik a világháborús éveket is hedonista luxusban, igazi, nem túl magasan jegyzett brit arisztokratára jellemző kitartó naplopással töltötték. Véget nem érő mulatozások, ivászat, droghasználat, és rendszeres házasságtörések egyvelege alkotta azt az erkölcsi fertőt, amelynek minden rendű és rangú szereplője kiélhette magát a White Highland-en, távol a londoni társaság kritikus figyelmétől és az európai háború fenyegetésétől. Bár a fehér népesség nagyobb részét nem jellemezte megbotránkoztató életvitel, az őslakosságtól való éles elkülönülésük nyilvánvaló volt. A kenyai szemmel nézve sajátos fehér virtus, amely az egyik résztvevő, Lord Erroll féltékenységből való meggyilkolásával és az eset nyomán kerekedett híres perrel ért csúcsára (1941), jól demonstrálta a pazarló, élősködő, a helyi világra rátelepedett, attól minden tekintetben idegen európai jelenlét nem kívánatos mivoltát.

„Ithaka na wiathi” – Mau Mau

Az 1950-es évekre a közhangulat erősen megváltozott a korábbiakhoz képest. A kenyai lakosság immár két világháborúban is megharcolhatott a fehérek ügyéért, veszteségeket szenvedett, miközben hazatérve ugyanabba a hátrányos státuszba érkezett, mint amelyből elindult. A földszerzés lehetőségétől még távolabb került, kereseti lehetőségei pedig továbbra is egy periférikus létet tartogattak számára. Várható volt tehát, hogy az antikolonialista érzések előbb-utóbb testet öltenek valamilyen szerveződés formájában. 

A világháborút követően számos telepes feladta a nehézkes gazdálkodást és inkább bérbe adta földjét, majd a városba költözött, leginkább Nairobiba vagy Mombasába. Ezzel a vidéki területeken a fehér jelenlét mérséklődött. Könnyebb szervezkedési lehetőséget kínálva ezzel a „Mau Mau” mozgalom résztvevőinek, akik sikerrel toborozták a britek kiűzése érdekében a fegyveres küzdelmet is vállaló, sokszor kilátástalan helyzetbe került szabadságharcosokat. A közkeletűvé vált elnevezés eredete egyébként bizonytalan: vélhetően a britek terjesztették el a pejoratívnak szánt kifejezést, míg maguk a felkelők inkább az „ithaka na wiathi” – „föld és szabadság” jelszóval utaltak önmagukra.

Dedan Kimathi Mau Mau vezető 1953-ban (bal oldalon), forrás: kenyanhistory.com

A szervezők – akik egymással nem feltétlenül működtek együtt, illetve elszigetelt kisebb-nagyobb csoportokat működtettek – kezdettől úgy vélték, hogy a lakosság megélhetési problémáinak fő oka a brit jelenlét és tartós változás csakis a megszállók kiűzésével érhető el. A mozgalom politikai és fegyveres szárnya is aktív volt, ami hosszúra nyúló szükségállapot kihirdetéséhez vezetett (1952-1960). A politikai vonalon tűnt fel Jomo Kenyatta, az ellentmondásos megítéléséről ismert későbbi kenyai vezető. A felkelők nem voltak reguláris hadsereg: tudták, hogy felszereltségük túl szerény ahhoz, hogy nyílt terepen legyőzzék a briteket, így gerilla harcmodorral, rajtaütésekkel, szabotázs akciókkal küzdöttek, és az erdőségekben rejtőztek. A britek kíméletlenül üldözték a felkelőket, és mindkét oldal számos kegyetlen atrocitást követett el. A fegyveres harcok 1956-ban, a katonai szárny vezetőjének, Dedan Kimathi elfogásakor lezárultak ugyan, de a megtorlások tovább folytatódtak. A Mau Mau-t a britek végül leverték, ám Kenya Kolóniát ez már nem menthette meg: a tény, hogy a felkelés széles társadalmi bázissal bírt, arra ösztönözte a további költséges fegyveres konfliktusoktól, valamint a kedvezőtlen nemzetközi megítéléstől tartó Londont, hogy elengedje az országot, ami 1963-ban meg is történt.

A britek kezdettől igyekeztek a lázadást egy túlnőtt törzsi konfliktusként definiálni, amelynek célja egy korszerűlen, primitív múlthoz való visszatérés volt, ellentétben a brit jelenléttel járó progresszióval és modernitással. Ez a magyarázat már talán a kiötlői számára is erőltetettnek tűnt, ugyanakkor érdekes, hogy a felszabadító mozgalom megítélése később milyen utat járt be a független Kenyában. Míg pártolói kezdetben a fehér kolonizáló hatalom és az őslakosság szembenállásaként emlegették a konfliktust, addig a hatvanas évektől megjelent az eseményeket polgárháborúként bemutató, a briteket kiszolgáló helyi „társutasok” és a gyarmatosítók távozását követelők küzdelméről szóló értelmezés. Ez a narratíva némileg alkalmas arra, hogy elhomályosítsa a britek szerepét, vagy legalábbis úgy tüntesse fel őket, mint külső szemlélőket, aki próbáltak rendet teremteni egy lokális konfliktusban. Maga Kenyatta, a független ország első miniszterelnöke, majd elnöke is ezt az értelmezést vallotta, elítélve a hatalomra jutásának megágyazó Mau Mau mozgalmat, talán gondolva a kivonuló britekkel való elfogadható kapcsolat megőrzésére. Ha azonban ezt a fajta politikai előrelátást lefejtjük, elég nyilvánvaló, hogy a konfliktus egy nacionalista élű függetlenségi mozgalom jellegével és erejével bírt, s mint hogy nyomában megszületett a független Kenya, elég nehéz volna eltagadni a britellenes indíttatást.

A kolonizálás nem egy szisztematikusan, pontos szabályok által meghatározott módon megvalósult hódítási folyamat volt, hanem a helyi viszonyok és az őslakossággal való együttműködés lehetőségei szerint alakult. A kolónia adminisztrációját viszonylag kevés, nem mindig felkészült és alulfizetett ember működtette, akik a legkülönfélébb feladatokat látták el, sokszor szaktudás nélkül. Az apparátus működésében kulcsszerepet játszott, hogy a közigazgatásba integrálták a helyi főnököket, akik révén biztosították a lakosság együttműködését, vagy alávetését. A termelés fokozására tett erőfeszítések a talajművelés kiterjesztését eredményezték, amelyek kezdetben ugyan jobb megélhetési lehetőségekhez juttatták az afrikai gazdákat, ám a telepesek nyilvánvaló állami pozitív diszkriminációja, a szánalmas szintre szorított munkabérek, a szigorodó adópolitika, az őslakos népesség kirekesztése bizonyos termelési ágakból és a kolónia igazgatásából az 50-es évekre pattanásig feszítette a helyzetet. A véres küzdelmek árán végül szabaddá vált Kenya 1963-ban megválaszthatta saját vezetőit. Jomo Kenyatta egy új, boldogabb jövő ígéretével foglalta el az elnöki széket 1964-ben, hogy aztán öt évvel később betiltsa a hatalmát fenyegető legnagyobb ellenzéki pártot (KPU), miközben olyan tőkekoncentrációt hajtott végre saját klientúrahálózatának kiépítésével, amellyel a népesség nagyrészét továbbra is kívül tartotta a tisztes megélhetés keretein. Napjainkban Kenya továbbra sem mentes a társadalmi feszültségektől: adó- és megélhetési válság most is sújtja az országot, de kivívta szabadságát, és a szabadságnak – mint közismert – nincs ára.

IRODALOM

1. Cashmore, T.H.R.: Studies in district administration in the East Africa Protectorate (1895-1918). Cambridge, 1965.
2. Huxley, Elspeth: The Flame Trees of Thika, Great Britain, 1959. Published by Vintage, London, 2014.
3. Lonsdale, John – Berman, Bruce: Coping with the Contradictions: The Development of the Colonial State in Kenya. In. Journal of African History, 20 (1979), pp. 487-505.
4. Ngugi Wa Thiong’o: Weep Not, Child. New York, USA, 1964.
5. The Colonisation of Kenya, 2020. Forrás: https://www.blackhistorymonth.org.uk/article/section/african-history/the-colonisation-of-kenya/ 
6. Annual Report on the Social and Economic Progress of the People of the Kenya Colony and Protectorate, 1931. Published by His Majesty’s Stationary Office, 1933.