Felmérések szerint a demokrácia olyan, mint a világbéke: vágyunk rá, de nem hiszünk benne. A demokrácia megítélése világviszonylatban igen kedvező, mégis gyakran hallani, hogy válságban van, kifáradt, nem működik elég jól és hatékonyan.

“Az angol nép szabadnak hiszi magát, de nagyon téved; csak a parlamenti választások idején szabad, s ezek befejeztével ismét szolgaságban él.”

(Rousseau: A társadalmi szerződés)

A szabadság és a demokrácia egymással kölcsönhatásban lévő fogalmak – ahogyan a demokrácia és a választások fogalma is. Olyannyira, hogy a demokrácia és a választás fogalmakat szinte egymás szinonimájaként használjuk. Mélyen hisszük, hogy nem létezhet demokrácia szabad választások nélkül. Ha a demokrácia intézményeiben, működtetőiben nem is hiszünk, a választásokért lelkesedik minden demokrata. Pedig valójában a választás nem elválaszthatatlan alkotóeleme a demokráciának, csupán egy módszer a működtetéséhez – egy idejétmúlt módszer, ami nagyrészt oka is a demokrácia válságának.

A válság tünetei

A szakirodalom szerint a politikai rendszereknek hatékonyságot és legitimitást kell teremteniük: akkor hatékony egy rendszer, ha gyorsan képes jó döntéseket hozni, és akkor legitim, ha ezeket a lakosság akceptálja, elfogadja, magáénak érzi. A hatékonyság és a legitimitás kényes egyensúlya minősíthet egy rendszert önkényuralomnak, oligarchiának, diktatúrának, vagy anarchiának. A valódi demokráciák a kettő egyensúlyára törekednek. Mára mindkét kritérium krízisben van.

A hatékonyság krízisének tünetei közül a legszembetűnőbb a tehetetlenség. Ide sorolhatóak az arányos választási rendszerű országok elhúzódó koalíciós kormányalakításai, a kormányon lévők félelme a választói “bosszútól” hogy leválthatják őket, és ami így a nagyívű társadalmi reformok elodázásához vezet; a kormányzati döntéshozatal lassúsága, és a szociális média által kikényszerített folyamatos választási hangulat.

A legitimitás krízisének főbb tünetei évtizedes viszonylatban: a választási részvétel csökkenése, a politikai pártok kiüresedése, és a választói magatartás kiszámíthatatlansága. A biztos szavazók számának csökkenése jól megfigyelhető trend lett szinte minden nyugat-európai országban és az USA-ban is. A pártok tagjainak száma sok országban megfeleződött. Ettől nem független, hogy egyre többen vannak a bizonytalan, pártnélküli szavazók, akik sok helyen lényegében eldöntik a választásokat: a politikusoknak őket kell ígéreteikkel meggyőzniük.

A demokrácia válságának tünetei között meg kell említeni a demokratikus nyilvánosság jelenkori drasztikus átalakulását. A demokratikus nyilvánosság az a tér, amely a tömegek (“nép”, választópolgár) és a hatalom gyakorlói (kormány, parlament) között helyezkedik el és egyszerre tölthet be információs és hatalomellenőrző szerepet. Az újkori demokráciák történetében jellemzően a sajtó töltötte be ezt a szerepet: a XIX. század közepétől a nyomtatott újság, napjainkban leginkább az ún. közösségi média. A kereskedelmi média térnyerésével – mert ne legyenek illúzióink: a Facebook, Twitter, és Tiktok ma ugyanolyan kereskedelmi média, mint a Fox vagy a TV2 – a közéleti viták színvonala mélypontra süllyedt, állandó választási hangulat alakult ki, a politika pedig közéleti szappanoperává vált.

A fenti okok együttesen a demokrácia kifáradási szindrómájaként ismertek a szakirodalomban, ami teret nyit a politikai kalandoroknak: a technokratáknak és a populistáknak.

A technokraták a hatékonyság krízisére kínálnak megoldást azzal, hogy ideológiákon felülemelkedve magasan képzett szakértőkkel kormányoznak, strukturális és gyakran népszerűtlen reformokat hajtanak végre – válságokban láthattunk ilyen kormányzást sok országban, köztük hazánkban is.

A populisták a legitimitás krízisére reagálnak azzal, hogy önmagukat “a nép egyszerű fiaként” állítják be, a hatalmon lévőket pedig a néptől elidegenedett zártkörű elit tagjaiként. A populisták politikai vállalkozók, akik a hatalomhoz jutást további hatalomkoncentrációra, ellenfelei elhallgattatására használják, és a demokráciát a többség diktatúrájaként értelmezik.

Belátható, hogy a technokraták a többségre, a populisták a kisebbségekre, a kereskedelmi – benne a közösségi – média pedig a nyilvánosságra nézve jelent kihívást. Szabad és demokratikus nyilvánosság nélkül a demokrácia legfontosabbnak tekintett eleme: a választások szabadsága is veszélybe került.

Történeti előzmények

A választás gondolata az újkori alkotmányos demokráciák történetében viszonylag újdonságnak számít: a XVIII. század végén az USA alkotmányozásával és a francia forradalommal jelent meg, és a második világháború után vált a nyugati világban elterjedtté és a Nyugat legfontosabb exportcikkévé. A demokrácia kifáradási szindrómája, valamint a XXI. század elején felbukkant, közvetlen demokráciát követelő mozgalmai (Occupy, Indignados) felfedték, hogy a demokrácia válsága nagyrészt annak választott-módszerének: a választásoknak a következménye.

A demokrácia fogalmát az ókori görögöktől örököltük. Azonban a görögök a választás intézményét oligarchikusnak tartották – a sorsolást tartották demokratikusnak. Arisztotelész a vegyes módszer híve volt: szerinte a demokrácia alapja a szabadság, az pedig a vezetők és vezetettek egymást váltó egyensúlyán nyugszik. Az ókori Athénban a legtöbb kormányzati szerv tagjait sorsolták, csak néhány, speciális szakértelmet igénylő tisztséget (pl. a hadvezérit) töltöttek be választással. A sorsolt megbízatások jellemzően rövid időre szóltak, és kétszer egymás után nem tölthette be ugyanaz a személy ugyanazt a tisztséget. A sorsolásos módszert még a köztársasági Rómában is alkalmazták, majd a császárkorral feledésbe merült több mint ezer évre. Az itáliai városállamok kezdték újra felfedezni az 1200-as években – Bologna, Vicenza, és Pisa után Firenzében és Velencében fejlesztették tovább, és alkalmazták több mint 500 éven keresztül. Velencében a dózsét egy meglehetősen összetett, több lépcsős, a sorsolást és a választást is alkalmazó módszerrel választották ki, Firenzében pedig szinte minden kormányzati tisztséget sorsoltak. A késő középkor-kora újkor politikailag legstabilabb államai tehát az eredeti görög fogalom szerint is demokratikusan működtek, amit a sorsolásos módszernek köszönhettek: az önként jelentkezők közül történő sorsolás egyszerre biztosította a legitimitást és a hatékonyságot.

A felvilágosodás korának legnevesebb gondolkodói, mint Rousseau, Diderot, vagy Montesquieu egyaránt úgy vélekedtek, hogy a választások túlzottan elitista karakterűek és arisztokráciát hoznak létre, a valódi demokráciában a tisztségeket sorsolni kell, mert azok nem kitüntetések, hanem súlyos teher annak, aki betölti azt. Számukra ideálisnak a két módszer vegyes alkalmazása tűnt, ahol a véletlenszerűség és a szakértelem egyaránt fontos szerepet játszik egy tisztség betöltésénél.

Bár a felvilágosodás két legjelentősebb jogfilozófiai műve, a Törvények szelleméről (1748) és a Társadalmi szerződés (1762) is a sorsolásos módszert tartotta a demokrácia alapjának, a 18. század végi alkotmányozási folyamatokban sem Amerikában, sem Franciaországban nem jelent meg ez a gondolat. Mindkét országban a kinyilvánított szándék a demokratikus köztársaság létrehozása volt, ahol minden hatalom a népé, akik azonban választott képviselőik útján gyakorolják a hatalmukat. Miért nem a sorsolásos módszer mellett döntöttek? Azt gondolhatjuk, hogy ennek praktikus okai voltak: Franciaország és az alapító amerikai államok is nagy területűek voltak, ahol nehéz lett volna a sorsolást kivitelezni, ráadásul pontos népesség-nyilvántartás sem volt a reprezentatív mintavételhez. Azonban az igazság az, hogy az alapító atyák és a francia alkotmányozók is tudatosan döntöttek a választások mellett: szavak szintjén elismerték a nép hatalmát, a gyakorlatban viszont maguknak akarták azt. Jogászok, bankárok, birtokosok, Amerikában ültetvényesek és rabszolgatartók is voltak, akiknek nem volt komoly szándékuk a nincsteleneknek, nőknek, feketéknek, rabszolgáknak valódi hatalmat adni. Helyette így gondolkodtak: ami kell, az a “természetes arisztokrácia, amely az erényen és a tehetségen alapszik” (Thomas Jefferson); “Kiket választhat a nép? Minden olyan állampolgárt, aki hazája megbecsülésére és bizalmára érdemes” (James Madison); a cél az, hogy “a többség a bölcsek és kiválóak kisebbségére ruházza át a hatalmát” (John Adams).

Ezek az “alapító atyák” gondolatai. A “bölcsek és kiválóak kisebbsége”, a “természetes arisztokrácia” – az érdemesek és alattvalók társadalma nagyon messze áll az eredeti, arisztotelészi demokratikus eszmétől. A francia és az amerikai forradalom lerázta az uralkodó igáját, és az örökletes arisztokrácia helyett választott arisztokráciát hozott létre. Az isteni vagy születési előjogok helyébe a választás intézménye lépett, ami sosem volt demokratikus eszköz. A következő évszázadokban a demokratikus küzdelmek a szavazási jogok kiterjesztéséért folytak, nem pedig az intézményrendszer átalakításáért vagy a valódi demokratikus népképviseletért. A választások között a nép ma is szolgaságban él.

A megoldás: deliberatív demokrácia

A jelenkori demokrácia tehát válságban van, amelynek legfőbb oka a választás intézménye. A politikusok rövidtávú szemléletét, permanens, állandósult megfelelési kényszerét a saját újraválasztási szándékuk fűti – emiatt nem áll érdekükben a választókat valódi polgároknak, öntudatos partnereknek tartani. Az állam polgárainak nincs eszköze a hosszútávú, stratégiai és közjót szolgáló intézkedések kikényszerítésére. Egyetlen lehetőségük, hogy a választásokon a politikusi teljesítményt szavazatukkal értékelik: hatalmában tartják vagy attól megfosztják a kormányzatot.

Az elmúlt két évtizedben azonban az ún. közösségi média megjelenésével és elterjedésével, majd az utóbbi években a mesterséges intelligencia-vezérelt fiktív tartalomgyártással a demokratikus nyilvánosság már nem képes betölteni a tárgyilagos tájékoztatás szerepét, így a valós választói akarat kinyilvánítása a korábbinál is nehezebb és korlátozottabb.

A választási demokrácia tehát megérett a változásra. Arra, hogy sorsolásos, avagy deliberatív demokráciává alakítsuk.

Egy deliberatív demokráciában a polgárok nemcsak négyévente szavaznak, hanem aktívan részt vesznek a közösséget érintő problémák megvitatásában és megoldásában, közösségi tanácskozás révén – ennek eredete az ókori görögökig nyúlik vissza. Moderátorokkal, szakértőkkel támogatva, előre meghatározott napirend mentén konkrét problémákat vitatnak meg és racionális, konszenzus alapján hozott megoldási javaslatokkal állnak elő.

A deliberatív demokráciának az 1990-es évektől kezdte komoly szakirodalma és kipróbált gyakorlati megvalósulása van. Amerikában, Angliában, Dániában, Izlandon, Kanadában, Hollandiában, Bulgáriában, Brazíliában, sőt Kínában is tartottak már közösségi gyűléseket, általában települési szintű problémák megoldása céljával – bár Izlandon konkrétan az új alkotmány kidolgozása kapcsán alkalmaztak ilyen eljárást. Közös tapasztalat, hogy a résztvevő polgárok motiváltak, konstruktívan együttműködők, és szinte mindig eredményesek voltak.

A résztvevőket kiválasztani az önkéntesség és a sorsolás módszerének vegyes alkalmazásával célszerű: vagy önként jelentkezők közül sorsolni, vagy a kisorsoltak közül várni az önként jelentkezőket. A sorsolás a legitimitást, az önkéntes jelentkezés pedig a hatékonyságot garantálja. A közösségi tanácskozás (parlament, alsóház, képviselőház) feladata ugyanaz, mint a választási demokráciában a törvényhozásé: jogszabályok előkészítése és elfogadása, valamint a végrehajtó hatalom ellenőrzése. A résztvevők mandátuma fix időtartamú és nem ismételhető, és méltányos juttatásra (illetmény és költségtérítés) jogosultak. Működésüket alapvető képzésekkel és szakértői apparátussal kell támogatni. Egy ilyen sorsolásalapú képviseleti rendszer egyrészt hatékonyabb, mint a mai választásos, mert nem feszítené az újraválasztási verseny, a kampány, a korrupció, a képviselők valódi célja így ténylegesen a közjó megteremtése; másrészt legitimebb is, mert megvalósítja a politikai egyenlőség ideáját.

“Mari nénit a parlamentbe?” “A politika nehéz és összetett dolog, nem laikusnak való.” Hasonló reakciók sokáig sorolhatók. Pedig a sorsolásos módszer nem ördögtől való: az ellene felhozott érvek ugyanazok, mint korábban a munkások, a parasztok, a nők szavazati joga ellen szóltak. Ráadásul sorsolásos tagságú testületek ma is működnek: a bírósági esküdtszékek ilyenek – az esküdtek szinte mindig komolyan veszik a feladatukat, tájékozódnak, és felelősen döntenek a bűnösségről. Alaptalan tehát azt gondolni, hogy nem működhetne a sorsolásos demokrácia.

A meglévő demokrácia minőségét pedig félteni felesleges, hiszen bizonyítottan máris nagyon rossz állapotban van. Az illúziókat is érdemes félretenni: ma sem a legjobbak és legkiválóbbak, legfelkészültebbek ülnek a törvényhozásban: alkalmasságukat gyakran a legfelső politikai vezetés dönti el, és aki ma a számvevőszéket vezeti, holnap frakcióvezető lehet vagy a mentőszolgálat élére kerülhet. A választott képviselők sem értenek mindenhez, ma is szakértők, önkéntesek és tanácsadók segítik őket.

Az amerikai és francia forradalmárok az öröklött arisztokrácia helyett a választott arisztokrácia mellett döntöttek, és ezzel feláldozták a legitimitást a hatékonyság oltárán, szándékosan kirekesztve a tömegeket a döntéshozásból, ami alapvetően nem demokratikus! A mai technológiai és társadalmi fejlettségben a választási demokrácia elavult, ideje tehát továbblépni.

A kiemelt kép forrása: Magyar Iskola, Szlovákia.

Irodalom

1. Barbara Goodwin: Justice by Lottery (Chicago, 1992)
2. Paul Cartledge: Democracy. A Life. (Oxford, 1996)
3. John Keane: Life and Death of Democracy (London, 2009)
4. Oliver Dowlen-Gil Delannoi: Sortition. Theory and Practice (Exeter, 2010)
5. David Van Reybrouck: A választások ellen (Budapest, 2017)