Gondosan leírt mondat
Az ember sokáig nem tudja, mikor kezd el igazán emlékezni. Talán amikor már nem a jelenhez kötődik minden gondolata, hanem egy-egy névhez, arcélhez, hanghoz, amely már nincs köztünk. Török Ágnes neve ilyen számomra. Olyan, mint egy gondosan leírt mondat, amelynek minden betűje él – még ha a kéz, amely írta, már megpihent is.
Nem ismertem személyesen. Mégis, amikor először találkoztam a nevével, egy írása révén, úgy éreztem, valami nagyon fontosat tanulok. Nem csupán arról, hogyan kell jól írni – hanem arról, hogyan lehet emberként létezni a mondatok között. Mert Ágnes minden sorában ott volt a figyelem: a világra, a nyelvre, az olvasóra. A legnagyobb ajándékot adta, amit egy szerző adhat: őszinte jelenlétet. Török Ágnes világa nem harsány. Nem követel, nem villog. Inkább halk, csöndes, de épp ezért megrendítő. Írásai olyanok, mint az ablaküveg mögötti eső: lágyan kopognak, és közben lassan átmossák a lelket. Nem akarják megváltoztatni az olvasót, csak emlékeztetik valamire, amit talán már el is felejtett: hogy az ember nem adat, nem statisztika, hanem történet. És minden történet fontos.
Amikor ma valaki írni kezd, könnyen elveszik a sietségben. A címkék, trendek, algoritmusok világában egyre kevesebb az olyan szó, amely valóban jelent is valamit. Török Ágnes munkája azért különleges, mert mindig visszatalált a lényeghez: az egyszerű, pontos, tiszta beszédhez. Aki olvasta őt, tudja, hogy nála nem a szó volt fontos, hanem az ember a szó mögött. Ez az, amit tanulhatunk tőle és amit tovább kell adnunk. Az írás nem csak mesterség. Nem csak szerkesztés, nem csak stiláris játék. Az írás: gondoskodás. Felelősség. Válasz arra a kérdésre, amit az élet néha túl halkan tesz fel: „Látsz engem?” Török Ágnes válasza mindig az volt: „Igen. Látlak. Meghallgatlak. És leírlak, hogy más is lásson.” Ez a látás: tisztelet. Ez a hallás: figyelem. Ez az írás: emlékezés.
