A felnevelt gyermekek számát a megállapított nyugdíjakban is honoráló elképzelés egyáltalán nem újkeletű, több évtizedes múltra tekint vissza – bár a magyar közbeszédben csak az elmúlt évtizedben kapott nagyobb figyelmet. Ebben az írásban röviden összefoglalom az elképzelés lényegét és annak kritikáját.

A gyerekszám szerinti nyugdíj elképzelése kettős alapvetésre épül. Az egyik, amely szerint a szociális biztonsági, valamint a pénzügyi rendszerek, benne a nyugdíjrendszerek elterjedtsége és beérettsége visszaveti a termékenységet. [Hohm, 1975. 2.; Cigno, 1991. 37.; Sinn 1998. 1340.] A hatást erősítik egyéb tényezők, úgymint a szülőképes korú nők karriervágya, a szexuális szabadosság, a hormonális fogamzásgátlás elterjedése, a klasszikus családmodell átalakulása, valamint a gyermeknevelés költségeinek növekedése is. A másik alapvetés, hogy a folyó (másnéven: felosztó-kirovó) finanszírozás tévesen épül arra az axiómára, amely szerint a jelenkor járulékfizetői abban a hiszemben finanszírozzák a jelen nyugdíjasait, hogy azzal jogot szereznek a saját majdani nyugdíjukra, amit majd a jövő járulékfizetői ugyanezen hiszemben finanszíroznak. Mindkét alapvetés szerint az a mai nyugdíjrendszerek legfőbb fenntarthatósági problémája, hogy azok nem kellőképp honorálják a gyermeknevelési erőfeszítéseket.

A nemzetközi szakirodalomban már a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveitől kezdve, a csökkenő születés- és népességszámokkal összefüggésben elterjedt a nézet, amely szerint a népesség öregedése összefüggésben áll a szociális rendszerek elterjedtségével és a szociálpolitika nagyvonalúságával. Demény Pál magyar demográfus és Hans-Werner Sinn német akadémikus publikációikban a század utolsó évtizedeiben egyaránt arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az időskori anyagi biztonság megteremtése a gyermekvállalás ösztönzésével érhető el. [Lásd: Demény 1987; Demény 2006; Sinn 1998.] Hazánkban elsők között Mészáros József veti fel, hogy az aktívkorúak járulékának egy részét az őket felnevelő szülők felé kellene eltéríteni. [Mészáros 2005, 448.] A magyarországi demográfiai helyzetért részben a nyugdíjrendszer is felelős: erre a következtetésre jutott Botos Katalin-Botos József 2009-es tanulmányukkal, akik 2012-ben részletes reformtervvel álltak elő és azóta is lelkes támogatói a gyermekszám elismerésének a nyugdíjrendszerben. [Lásd: Botos 2009; Botos 2012.] Botosék javaslataival párhuzamosan Giday András és Szegő Szilvia tanulmányai is a gyermekvállalás támogatásában látta a nyugdíjrendszer válságának megoldását. [Lásd: Giday 2011; Szegő 2011.] A legmesszebb talán Banyár József ment, aki az utóbbi években közreadott tanulmányaiban alapjaiban elhibázottnak tartja a jelenlegi folyó finanszírozású rendszert, és radikális reformokat sürget. [Lásd: Banyár 2020.] A továbbiakban a felsorolt hazai szerzők idevágó gondolatait összegzem.

Mészáros 2005-ben a Demográfia című folyóiratban megjelent közleménye a nyugdíjrendszerek válságának kezelését rövidtávon a foglalkoztatottság, hosszabb távon pedig a születésszám növelésében látja. A foglalkoztatottság tekintetében hozzáteszi, hogy annak növekedése legfeljebb késlelteti a demográfiai hatás jelentkezését. A születésszám elmúlt évtizedekben történt visszaesése okának – más szerzők nyomán – a szociális biztonsági rendszerek, benne a nyugdíjrendszerek kiterjedtségét tartja. Mészáros rámutat, hogy a gyermeket nevelő családok jövedelmük meghatározó hányadát fordítják gyermekeik felnevelésére, akik felnőve az időskorú generáció egészének nyugdíját fedezik, tehát jelentős jövedelemátcsoportosítás történik a nyugdíjrendszerben a gyermektelenek felé. Emiatt Mészáros a generációk közötti szolidaritás újragondolására, és egy gyermekneveléssel összekapcsolt nyugdíjpillér felállítását tartja szükségesnek. Elképzelése szerint az aktív kori generáció által befizetett nyugdíjjárulékok egy részét az őket felnevelő szülők felé kellene eltéríteni: konkrét reformszintű módosítási javaslatot nem tesz, de az ötlet tovább-gondolására és hatásvizsgálatokra tesz javaslatot.

Botosék a nyugdíjrendszer átalakítására tett konkrét javaslatokat is megfogalmaztak 2012-ben publikált tanulmányukban. Rövidtávon ők is a foglalkoztatottság növekedését tartják elengedhetetlennek, hosszútávon azonban a nyugdíjrendszer részévé tennék a gyermekvállalás támogatását és honorálását. Elképzelésük két fontos alaptételt is megfogalmaz: az egyik tétel szerint a gyermekvállalás közérdek, a gyermek közjószág; a másik tétel pedig azt mondja ki, hogy a nyugdíjjárulékokat nem magunknak fizetjük, hanem az előttünk járó generációt tartjuk el belőle. Koncepciójuk szerint nem az igazságtalan, ha a gyermekvállalást figyelembe vesszük a nyugdíjakban, hanem az méltánytalan a gyermekvállalással önmagukra többlet terhet vállaló gyermekesekkel szemben, ha nem vesszük figyelembe azt. Eszerint az aktívkorú generációk egyszerre adósok és hitelezők: adósok a szüleiknek, amiért felnevelték őket, és hitelezők saját gyermekeiknek, akik saját járulékfizetésükkel fogják felnevelésük költségeit visszafizetni. Mindezt egy komplex, bónusz-máluszt is alkalmazó pontrendszeres nyugdíjrendszerben képzelik el a szerzők.

Giday és Szegő gyermekfedezetű nyugdíjrendszer-elképzelése Mészáros és Botosék munkájából is merít. Közös a két szerző munkájában a kiinduló gondolat és a végkövetkeztetés/javaslat is. Szerintük a jelenlegi nyugdíjrendszer nem veszi számításba a gyermeknevelést, és ez nagymértékben járul hozzá a jelenkori demográfiai helyzethez, azaz emiatt „nem érdemes” gyermeket vállalni.  Javaslatuk, hogy a ma működő özvegyi nyugdíj jogosultsági szabályainak átalakítása, a jogosultságok „megvágása” mellett létrejöjjön egy azzal konkuráló gyermekfedezetű nyugdíjelem, amely a gyermek ledolgozott éveinek számától függő mértékű juttatást ad a gyermek anyjának. Ez a juttatás gyermekenként és havonta 12 ezer Ft-tal egészítené ki az anya nyugdíját – Szegőnél ehhez 14 ledolgozott év szükséges a gyermek részéről, Giday pedig 3 év alatt vezetné be a rendszert. Egy ilyen modell a maihoz képest többlet forrást is igényelne, azonban Giday szerint a foglalkoztatottság bővülése ennek egy részét biztosíthatja (az anya juttatása arra sarkallná őt, hogy a mainál erőteljesebben noszogassa a gyermekét, hogy menjen el dolgozni). [Giday 2011, 37.]

Banyár főleg az eddig ismertetett elképzeléseket szintetizálja. Fő állítása, hogy a jelenlegi felosztó-kirovó finanszírozási elvű nyugdíjrendszer koncepciója hibás, ezért korrekcióra szorul akként, hogy a rendszert újra annak hallgatólagos elvi alapjára kell helyezni: a humántőke beruházásra. Szerinte ugyanis az állami nyugdíjrendszerek és a gyermekvállalás között belső logikai kapcsolat van, amit a jelenlegi rendszerek nem tükröznek. Banyár értelmezésében a folyó finanszírozású nyugdíjrendszerben ugyanis a nyugdíjjárulék funkciója nem befektetés, hanem már a megtérülési oldal: a befektetés valójában a gyermeknevelés költsége, amelyet a gyermekek felnőve a nyugdíjjárulékukkal fizetnek vissza a szüleiknek. Mindebből következik Banyár szerint, hogy állami nyugdíj csak a gyermeknevelésért cserébe jár, a felnevelt gyermekek számától és járulékfizetési képességétől függő mértékben – a fizetett nyugdíjjárulékért cserébe nem jár semmilyen jogszerzés, viszont fizetni kötelező, hiszen ez lényegében a felnevelés költségeinek törlesztése a szülők felé. Aki nem nevel gyermeket, annak a gyermeknevelés költségeit nyugdíjcélra kell félretenniük. A szerző elismeri, hogy a gyermekek felnevelésének költségeit a szülők az állammal (végső soron az adófizetőkkel, beleértve a gyermekteleneket is) megosztva közösen viselik: emiatt a gyermekteleneket is megilleti bizonyos mértékű nyugdíjrész.

Az elképzelés kritikája

A gyermekfedezetű nyugdíjrendszer elképzelésével szemben felmerülő aggályok általában két, egymáshoz szorosan kapcsolódó csoportba sorolhatók: az egyik alapjogi jellegű, a másik közgazdasági természetű. Egyrészről indokolatlan további különbségtétel a társadalom egyes csoportjai: férfiak és nők, családban és családon kívül élők, gyermekesek és gyermektelenek között; ezek közül valamelyik előnyben részesítése a nyugdíjrendszerben csak a másik kárára valósulhat meg. Másrészről gazdasági értelemben nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy egy csoporton belüli újraelosztásra kerülő javak forrása mindig a csoport összes tagja; magyarán például a gyermekeseknek juttatott transzfereket a gyermektelenek is finanszírozzák. Így, ha a gyermekeseknek közvetlen és további juttatásokat kívánunk nyújtani a nyugdíjrendszerben, akkor azt akár pótlólagosan bevont forrásokból, akár a rendelkezésre álló források újraelosztásával valósítjuk meg, mindenképp sérti a gyermekkel nem rendelkezők érdekeit, egyúttal rombolja a társadalmi szolidaritást.

Mindenekelőtt tisztázni szükséges, hogy közjószág-e a gyermek. Botosék szerint az, bár ezzel együtt leszögezik, hogy az általuk preferált nyugdíjrendszer nem kíván gyermekvállalásra ösztönözni, csupán elismerni a nyugdíjrendszer hosszútávú finanszírozhatóságát biztosító gyermeknevelést. Ha elfogadjuk, hogy a gyermek közjószág, akkor egyrészt a felnevelésük költségeit is döntően a „köznek” kellene finanszíroznia, cserébe felnőve a gyermek adó- és járulékfizetési képessége is a közé. Másrészt ennek megfelelően kellene kialakítani a szociál- és családpolitikákat, majd „kitisztítani” a mai nyugdíjrendszerekből a gyermekek után már ma is járó, esetenként meglehetősen nagyvonalú ellátásokat.

Az ismertetett gyermekfedezetű nyugdíj-koncepciókkal kapcsolatban számos még nyitott, eddig érdemben megválaszolatlan kérdés maradt, amelyek egy része súlyos igazságtalanságokat is hordoz. Nem tisztázott például, hogy egy ilyen rendszer hogyan kezeli a meddő párokat, az egyéb okból gyermeket vállalni nem tudókat, köztük az azonos nemű párokat, vagy a hivatásszerűen gyermeket nevelőket. A gyermekek után járó nyugdíjkiegészítésekre csak nők jogosultak, vagy a férfiak is, egymás között milyen arányban megosztva? Mi a helyzet a mozaikcsaládokkal, az élettársi kapcsolatban gyermeket vállalókkal, az elváltakkal, a mostoha- és nevelőszülőkkel? Mi történik akkor, ha a gyermek nem éli meg a felnőttkort, vagy a szülő a nyugdíjaskort?

Ugyanígy homályban marad a legtöbb koncepciónál a gyermekfedezetű nyugdíjrendszer finanszírozási kérdéseinek legtöbb részlete is. Járulék- vagy adóbevételből fizetnék a felnevelt gyermekek a szüleik felé a nyugdíjtranszfereket; közvetlenül vagy a társadalombiztosítás keretében? A Botos szerzőpáros és Banyár tanulmányaiból úgy tűnik, a járulékfizetés bár mindenki számára kötelező, nyugdíjjogot nem keletkeztet, azaz törlesztésként és nem megtakarításként értelmezik – ez meglehetősen radikális megoldás, és kérdéses, hogy egyáltalán bevezethető-e egy ilyen rendszer. Giday és Szegő elképzelésükhöz plusz források bevonását tartja szükségesnek, illetve az özvegyi nyugdíj jelenlegi szabályozásának megváltoztatásából származó átcsoportosításból remél hozzá forrásokat – emellett Gidaynál az az idea, mely többletbevételeket vár attól, hogy a gyermekalapú nyugdíjkiegészítésre számító szülő majd „munkavállalás irányába noszogatja” a gyerekét, merőben képtelenségnek tűnik.

A ma hatályos szabályozás

A magyar állami nyugdíjrendszer saját és hozzátartozói jogon nyújt ellátásokat: saját jogú ellátás az öregségi nyugdíj, ebbe beleértve a nők kedvezményes nyugdíját is. Hozzátartozói ellátások az özvegyi nyugdíj, az árvaellátás, a szülői nyugdíj.

A gyermekneveléssel töltött időt a ma hatályos hazai szabályozás is elismeri jogszerzőként: a szülési szabadság, a gyermekgondozást segítő ellátások, úgymint a gyermekgondozási díj, a gyermekgondozási segély, a gyermeknevelési támogatás folyósításának ideje mind szolgálati időnek, a nők kedvezményes nyugdíjához pedig jogosultsági időnek is minősül.

Önmagában a kizárólag nők által igénybe vehető kedvezményes nyugdíj is jelentős mértékben elismeri a nők gyermekneveléssel töltött munkáját: a jogosultsághoz szükséges 40 évbe alapesetben 8 év, de a gyermekek számától és egészségi állapotától függően akár 17 év beszámítható gyermekekre tekintettel.

A ráfordítások szerint legjelentősebb hozzátartozói ellátás, az özvegyi nyugdíj jogosultsági feltétele is jelentős mértékben függ a gyermekneveléstől. Ha legalább két árvaellátásra jogosult (vagy fogyatékkal élő) gyermeket nevel az özvegy, az elhunyt nyugdíjának 30 %-ával megegyező mértékű özvegyi nyugdíjra jogosult addig, amíg legalább egyik gyermeke árvaellátást kap – ez akár évtizedeket is jelenthet.

Létezik egy közvélekedés, amely gyakran a gyermekszám szerinti nyugdíjak melletti érvelésben is szerepet kap, miszerint a nők nyugdíja a gyermekneveléssel otthon töltött idő miatt alacsonyabb, mint a férfiaké. Valóban alacsonyabb, minden korcsoportban. Ennek oka azonban a munkaerőpiaci bérekben keresendő és orvosolandó, nem a nyugdíjrendszerben. A gyermek gondozására tekintettel megállapított, döntően nők által igénybe vett, fent ismertetett ellátások folyósításának ideje ugyanis jogszerző időnek minősül, miközben az ellátások (alacsony) összegei nem számítanak bele a nyugdíj alapjául szolgáló átlagkeresetbe, ezáltal nem is rontják azt, így a gyermekkel otthon töltött idő a nyugdíj összegét csak növelheti, csökkenteni nem tudja.

Irodalomjegyzék

1. Banyár József: Egy emberi tőkével feltőkésített nyugdíjrendszer körvonalai. In: Banyár J.-Németh Gy. (szerk.).: Nyugdíj és gyermekvállalás 2.0 Konferenciakötet. Gondolat Kiadó, Budapest, 2020. 17-75.
2. Botos J.–Botos K.: Az idősödés gazdasági hatásai, egy gazdasági jelentőségű kutatás vázlata. Magyar Tudomány. 2009/3.
3. Botos J.–Botos K.: Gyermekvállalás és nyugdíjrendszer: a reform 10 alaptétele. Pénzügyi Szemle. 2012.
4. Cigno, A.: Economics of the Family. Clarendon Press, Oxford. 1991.
5. Demény, P.: Re-linking Fertility Behavior and Economic Security in Old Age. Population and Development Review. 1987 March. 128-132.
6. Demény, P– McNicoll, G.: The Political Economy of Global Population Change, 1950-2050. Population and Development Review. 2006 Vol. 32.
7. Giday András: Gyermekfedezetű nyugdíjelem beiktatása. Polgári Szemle. 7. évfolyam 4. szám. 2011. szeptember. 30-38.
8. Hohm, Charles F.: Social security and fertility: An international perspective. Demography 1975/12, 1975.
9. Mészáros József: A társadalombiztosítási nyugdíjrendszerek és a termékenység kölcsönhatása. Demográfia. 2005/4.
10. Szegő Szilvia: Gyermekfedezetű juttatást a nyugdíjakban – miért és hogyan? Pénzügyi Szemle. 2011/4. 429-446.
11. Sinn, H-W.: The pay-as-you-go Pension System as a Fertility Insurance and Enforcement Device. Journal of Public Economics. 1998/88. 1335-1357.