Miközben a politikusok világszerte az elöregedő társadalmakról és az elnéptelenedés veszélyéről beszélnek, a gyermekvállalás kapcsán számos kérdés máig megválaszolatlan maradt, mivel a gyermekvállalási hajlandóságot több tényező is befolyásolhatja. Ezek között éppúgy megtalálható az adott ország gazdasági helyzete, mint a gyermekvállaláshoz fűződő kulturális háttér. Ezen tényezők közül kiemelkedik az adott társadalom aktuális gazdasági és a munkaerőpiaci helyzete, amely alapjaiban határozza meg a fiatalok családalapítási döntéseit.

A 21. században világszerte megfigyelhető a születésszám csökkenése és a gyermekvállalási kedv visszaesése. Magyarországon 2011-ben történelmi mélypontra, 1,23-ra süllyedt a teljes termékenységi arányszám (TTA), és az élve született gyermekek száma történelmünk során először esett 90 ezer alá. Az azt követő években ugyan némi emelkedés volt tapasztalható e téren (2016: 1,49; 2021: 1,61), de ezek a számok még mindig elmaradnak az elvárt 2,1-es reprodukciós szinttől. Ráadásul a szülőképes korú nők száma folyamatosan csökken, így a termékenység javulása is csak mérsékelt hatással van a születésszámra. Nemzetközi összehasonlításban: az EU-ban 2022-re átlagosan 1,46, míg Magyarországon 1,56 volt ez a szám, ezzel pedig hazánk a 6. helyen szerepelt az EU-s listán.

Gazdasági befolyásoló tényezők

Anyagi bizonytalanság idején jellemzően visszaesik a gyermekvállalási kedv, hiszen minél szűkösebbek a (tartós és jól fizető) munkalehetőségek, annál nehézkesebb megteremteni a családalapításhoz nélkülözhetetlen feltételeket. Egy kutatás kimutatta, hogy Iránban a munkanélküliségi ráta növekedése negatívan hatott a termékenységre, miközben a magas munkanélküliség a pénzbeli születésösztönzők hatását is szinte semmissé tette. Magyarországon a rendszerváltást követő gazdasági nehézségek és a nyomában járó létbizonytalanság nagyban hozzájárultak a születésszám drasztikus csökkenéséhez az 1990-es években. A 2008-as pénzügyi válság és az azt követő recesszió idején Európa-szerte kevesebb gyermek született, mivel a fiatalok elhalasztották a gyerekvállalást a munkahelyek elvesztésétől való félelem miatt. Dél-Európában ez máig érezteti hatását: egy időben Spanyolországban és Görögországban a fiataloknak több, mint a fele munkanélküli volt, amihez párosult a bizonytalan „gig economy”, azaz az úgynevezett hakni gazdaság elterjedése is. Ez a fajta bizonytalanság pedig éppen a gyermekvállalás ellen dolgozik.

Hasonló a helyzet az olyan Kelet-Ázsiai országokban, mint Japán vagy Dél-Korea, ahol a fiatal generációk különösen erős munkaerőpiaci nyomással szembesülnek. A 1997-es ázsiai pénzügyi válság után ezekben az országokban megnőtt az atipikus állások aránya, és a fiatal munkavállalók gyakran csak határozott idejű vagy részmunkaidős állásokhoz jutottak. Dél-Koreában emellett a munkaerőpiaci egyenlőtlenségek is szerepet játszanak, mivel a nők jelentős része sokszor csak alacsonyabb bérű, „nem rendszeres” állásokhoz jut. Különösen igaz ez akkor, ha a gyermeknevelés miatt időszakosan kimaradnak a munkából. A megélhetési költségek folyamatos növekedése szintén jelentős visszatartó erő tud lenni, mivel a nagyobb lakás mellett a gyermek minőségi oktatása is igen költséges tud lenni. Ez pedig sok párt eltántorít attól, hogy bármikor is gyermeket vállaljon. A fentiek miatt ezek a fiatalok gyakran a karrierépítést helyezik inkább előtérbe és kitolják a családalapítást, vagy teljes lemondanak arról.

Lakhatási nehézségek

Hasonlóan jelentős tényezőnek tekinthető a lakhatás biztonsága és megfizethetősége. Magyarországon és Európa-szerte az utóbbi évtizedben drasztikusan emelkedtek az ingatlanárak és albérleti díjak, különösen a nagyvárosokban. Emiatt sok fiatal pár jelentős hitellel vagy családi segítséggel képes csak saját lakáshoz jutni, míg ezek nélkül jobbára lehetetlen vállalkozás a lakásvásárlás. Ilyenkor marad a többgenerációs együttélés, amely akár éveken-évtizedeken keresztül is elhúzódhat, és amelyet a közbeszédben gyakran csak „mamahotelként” ismernek, és rendszerint az önálló életre képtelen egyénekkel hoznak összefüggésbe. A magyar állam a fenti helyzet megoldását elősegítendő többfajta állami támogatást léptetett életbe, köztük a CSOK-ot, a támogatott lakáshitelt, vagy éppen a munkáshitelt, de paradox módon az ilyen programok inkább tovább hajtották felfelé az ingatlanárakat, miközben csak részben sikerült ellensúlyozniuk a kedvezőtlen hatásokat.

Nemzetközi szinten is hasonló tendenciákat tapasztalhatunk: a nagyvárosi lakáspiaci válság Európa-szerte érezteti hatását. Nyugat-Európa olyan városaiban, mint London, Párizs vagy München, a fiatalok gyakran a harmincas éveikig albérletekben vagy szülői házban élnek, mert az önálló lakás bérlése vagy vétele egyedül szinte megfizethetetlen. Dél- és Kelet-Európában különösen magas a szülőkkel együtt élő fiatalok aránya: Horvátországban a 25–29 évesek 80%-a, Görögországban 78%-a, Spanyolországban pedig 77%-a marad – a legtöbbször a fenti kényszerből eredően – szüleivel egy háztartásban. Így nem meglepő, hogy ezekben az országokban jellemzően csak 30 éves kor körül vagy ez után válnak anyagi-lakhatási szempontból is alkalmassá a fiatalok a családalapításra.

Jelenleg Szingapúrban és Hongkongban a világon a legmagasabbak az ingatlanárak, és Dél-Koreában is a sokszorosára nőtt a lakások ára az elmúlt években. A magas lakhatási költségek miatt sok fiatal nem lát perspektívát a saját otthon megteremtésére, vagy ha igen, akkor inkább kettő helyett egy gyermeket vállalnak, hogy kisebb lakásban is elférjenek. Egy tanulmány rámutatott, hogy a megfizethető lakhatás hiánya és a növekvő vagyoni egyenlőtlenségek miatt a családok rendszerint halogatják a gyermekvállalást, amihez társul a jó minőségű oktatási lehetőségek keresése is. Sajnos jellemző, hogy az ilyen elvárásoknak megfelelő környékeken még drágábbak a lakások, így a beköltözés és tartós ottlét csak komoly áldozatok árán lehetne megvalósítható. Noha a biztos lakhatás és az anyagi biztonság megteremtése a gyermekvállalás két legfontosabb pillére, ezek önmagukban még közel sem elegendőek, ha a szülők egészsége nem megfelelő a gyermekvállaláshoz.

Mentális jólét

A modern és felgyorsult életmód jelentősen megemelkedett mentális terheléssel jár, amely részeként a tartósan negatív stressz rendszerint kiégéshez (burnouthoz) vagy más pszichoszomatikus betegségek kialakulásához vezethet. Sokan érzik úgy a 20-as, 30-as éveikben, hogy már a munkájuk és mindennapi megélhetésük olyan feszültségekkel jár, hogy nem bírnák a gyerekneveléssel járó további kihívásokat. Napjainkban egyre többet hallani a „kiégett” fiatalokról, akik a folyamatos létbizonytalanság, az iskolai teljesítménykényszer és az információs túlterhelés miatt nagyon hamar kifáradnak, kiégnek. Ezen a téren komoly generációs különbségek mutatkoznak, különösképpen a megküzdési stratégiák terén. Az anyagi gondok vagy a karrierépítés miatti szorongás, a folyamatos munkahelyi teljesítménykényszer megélése legtöbbször pszichésen meríti ki a fiatalokat, akik emiatt is sokszor inkább halogatják a gyermekvállalást.

Ez a probléma Kelet-Ázsiában különösen súlyos méreteket öltött az elmúlt évtizedekben. Japánban általánosan ismert jelenség a hosszú (nem ritkán napi 10-12 órás) munkaidő miatti tartós kimerültség eredményeképpen fellépő hirtelen halál, a karósi. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a dolgozóknak a munka után „erősen ajánlott” részt venniük a kollégákkal közös italozáson, miközben a szükséges pihenés így még jobban háttérbe szorul, nem ér minket nagy meglepetés, hogy sok fiatal munkavállaló rövid időn belül kiég. Az ilyen esetekben gyakori megoldás a munkahelyen történő váratlan elalvás, ami a felkelő nap országában teljesen elfogadott jelenségnek számít. Ami ettől sokkal riasztóbb, az az öngyilkosságnak, mint a fenti problémával való „természetes megküzdési módnak” az egyre szélesebb elterjedése (lásd az Aokigahara erdőt). Nem csoda, ha a szigetország lakossága évről-évre csökken, miközben egyre kevesebb gyermek lát ott is napvilágot.

Japán példájából tanulva, Dél-Koreában törvényben csökkentették a megengedett maximális munkaórák számát heti 68-ról 52-re, azonban még így is gyakoriak a késő estig tartó munkanapok. A hosszú munkával és erős versenyhelyzettel járó „kiégéskultúra” ugyanakkor nem összeegyeztethető a nyugodt és minőségi családi élettel, mint ahogyan azt egy korábbi elemzés is kiemelte. A mentális teherhez hozzájárulnak a társadalom által a „jó szülőkkel” szemben támasztott elvárások is. A közvélekedés szerint ez a feladat teljes embert kíván, miközben a szülők saját szükségleteit teljesen ignorálja vagy marginalizálja a gyermekéhez képest. Akik ezt az elvárást maradéktalanul képesek (túl)teljesíteni, helikopterszülőkké válnak. Dél-Koreában egy felmérés szerint a fiatalok körében elterjedőben van a jövővel kapcsolatos pesszimizmus és reményvesztettség, emiatt pedig sokan úgy érzik, hogy nem tudják biztosítani a kívánt életminőséget maguknak és leendő gyermekeiknek. Ez pedig hozzájárul a házasság- és gyermekvállalás elutasításához. Hasonló problémákat tapasztalhatunk, ha nem a lelki, hanem a biológiai tényezőket vizsgáljuk.

Kitolódó életkor, kései gyerekvállalás

A gyermekvállalási életkor kitolódása és az azzal együtt járó lehetséges betegségek előfordulási gyakorisága szintén befolyásolja a 21. századi termékenységi trendeket. Magyarországon, akárcsak Európa nagy részén, az elmúlt évtizedekben jelentősen nőtt az első gyereküket világra hozó nők életkora. A rendszerváltás óta az első gyermek születésének átlagos ideje mintegy 5-6 évvel tolódott ki. Amíg 1990-ben a magyar nők több mint 80%-a 30 éves korára már szülő volt, ma a 30 év körüli nőknek csak harmada-negyede vállalt addigra gyermeket. Ez megegyezik az európai trendekkel, miközben Kelet-Ázsiában még magasabb a gyermekvállalási kor: Dél-Koreában például ez a szám 32 év körül mozog. Ugyanakkor a gyermekvállalás kapcsán a biológiai kötöttségek továbbra is adottak: a nők termékenysége a 30-as évek közepétől meredeken csökken, így a teherbeesés esélyei folyamatosan romlanak. Következésképp a kitolódó családalapítás miatt sok párnak kevesebb gyermeke születik, mint amennyit eredetileg tervezett, vagy élete végéig nem lesz saját gyermeke, tekintettel a túl késői próbálkozásra. Erre jó példa Szingapúr, ahol a 20 és 24 év közötti nők termékenységi rátája napjainkra drasztikusan visszaesett, miközben a „kieső” gyermekszámot nem kompenzálta a 30-as éveikben szülő nők arányának emelkedése. Sokszor ugyanis ezek a gyermekek nem később születnek meg, hanem egyáltalán nem születnek meg. 

A késői első szülés kockázata, hogy orvosi okok vagy váratlan életkörülmények (pl. válás, meddőségi problémák) miatt végül elmaradhat a kívánt gyermekáldás. Sok nő szembesül azzal, hogy amikor 30-as évei végén gyermeket szeretne, nehezebben esik teherbe. A meddőségi kezelések és az asszisztált reprodukció (pl. lombikprogram) technológiai fejlődése némi segítséget nyújthat, de így sem tekinthető csodaszernek. Gyakori tévhit, hogy a jó egészség és az IVF (In Vitro Fertilisation, mesterséges megtermékenyítés) eljárások korlátlanul kitolhatják a gyermekvállalás időpontját, pedig a valóságban az idő előrehaladtával a lombikprogramok sikeressége is csökken, és az anya egészségére is kockázatot jelenthet a késői terhesség. Szingapúrban a kormány a lombikkezelések költségeinek akár 75%-át is finanszírozza, Japánban pedig a világon az egyik legmagasabb az IVF útján született babák aránya. Mindez azonban csak korlátozottan tudja ellensúlyozni a késői gyermekvállalás következményeit. Emellett egyéb egészségügyi tényezők is közrejátszhatnak a folyamat sikertelenségében, mint például az egyes fejlett országokban terjedő endometriózis, a PCOS (policisztás ovárium szindróma), valamint a férfiak spermiumszámának (és minőségének) a csökkenése. 

Átalakuló társadalmi trendek

Magyarországon soha nem volt olyan magas a gyermektelen nők aránya, mint az elmúlt években. A mostani 35 és 39 éves kor közötti nők majdnem egynegyedének nincsen saját gyermeke. Ennek jelentős része nem tudatos döntés, hanem a korábban bemutatott körülmények következménye. Miközben az individualizáció globális folyamata jelenleg is zajlik, ezzel párhuzamosan a család fogalma is átalakulóban van. Az egyre inkább atomizálódó társadalmakban mind elfogadottabbá válik, hogy az egyén önmegvalósítása kerül előtérbe, és a hagyományos családmodell csak az egyik lehetséges út a teljes élethez, nem pedig annak a kizárólagos módja. Nálunk hagyományosan sokáig tartotta magát az a nézet, hogy „az igazi boldogsághoz előbb-utóbb gyerek kell”, és ezt a közvélemény még ma is sokszor így gondolja. Ugyanakkor a fiatalabb generációk körében folyamatosan nő azoknak az aránya, akik számára a gyermekvállalás nem magától értetődő életcél. Az átalakult társadalmi normák miatt ma már egyáltalán nem szokatlan, ha valaki 30 felett is egyedülálló és gyermektelen, míg korábban ezt a fajta életvitelt a közösség gyakran elítélte. A gyermektelenség megítéléshez hasonlóan a házasság intézménye is átalakulóban van: Magyarországon az elmúlt évtizedekben drasztikusan nőtt a házasságon kívül született gyermekek aránya, ami jelzi, hogy a család fogalma új értelmezést nyert. Jó példa erre a bejegyzett élettársi kapcsolat is, amelynek keretein belül sok pár anélküli neveli együtt közös gyermekeiket, hogy hivatalosan összeházasodtak volna. 

Eközben Európában általános trendnek számít a szekularizáció és a hagyományos vallási értékek gyengülése, ami gyakran együtt jár az addig megszokott nemi szerepek változásával is. A nők egyre magasabb arányban tanulnak, vállalnak karriert, és a legtöbb európai országban mára társadalmilag elfogadott lett, hogy egy nő nem csak anya, hanem szakember is lehet. Ez a szemléletváltás rendszerint az átmeneti időszakban komoly feszültségekhez vezet, mivel egyszerre várja el a nőktől, hogy legyenek sikeresek a munkában és lássák el hagyományos anyai szerepüket is. Ezt a fajta dinamikus változást azonban a társadalmi struktúrák, mint a munkahelyi szabályok vagy a családi szerepek sokszor nem tudják megfelelően követni, ami konfliktusforrás lehet a későbbiekben is.

A fentiekhez hasonlóan, Japánban és Dél-Koreában a nők ma már magasan képzettek és dolgozni akarnak, miközben a társadalom sokszor még mindig azt várja tőlük, hogy házasság után adják fel karrierjüket és szenteljék inkább magukat a családnak. Nem véletlen, hogy sok fiatal nő inkább nem megy férjhez, illetve nem vállal gyereket ilyen feltételek mellett, mivel úgy érzi, hogy választania kell szakmai ambíciói és az anyaság között. A társadalmi értékek változásához tartozik az is, hogy a gyermekvállalás ma már ténylegesen választás kérdése, nem pedig egy kötelező életszakasz. A fogamzásgátlás elterjedése, a reprodukciós jogok, mint a terhességmegszakítás lehetősége vagy a nők anyagi függetlensége mind hozzájárultak ahhoz, hogy a párok maguk dönthessék el, mikor és hány gyereket vállalnak. 

Hasonlóan a fenti két országhoz, Kínában is egyre nagyobb létszámban találkozni olyan nőkkel, akik már a harmincas éveikben járnak, gazdaságilag sikeresek, diplomások, azonban az életkoruk okán már nem elég alkalmasak a házasságra és gyermekáldásra vágyó férfiak szemében. Ezen egyedülálló nők társadalmi csoportját kínaiul shengnu-nak, angolul leftover womennek (hátramaradt/maradék nők) nevezik. Noha ezek a nők vágynak a családra és az anyaságra, jellemzően nem hajlandók olyan férfiakkal beérni, akiket bármilyen téren kevesebbnek látnak, mint önmagukat.

A 21. századra a családtervezés tudatossága jellemző a fejlett országokra, aminek eredményeképpen sokan addig nem akarnak gyereket, amíg nem érzik biztosítottnak a megfelelő hátteret. A tradicionális családmodellek átalakulása, a mozaikcsaládok, az egyedülálló szülők, az azonos nemű párok családalapításának megjelenése mostanra mind hozzájárult ahhoz, hogy a család fogalma egyre kiterjedtebbé és sokszínűbbé vált. Ez a fogalmi és strukturális változás önmagában semmilyen módon nem kellene, hogy befolyásolja a gyermekvállalást, de a bizonytalan vagy átmeneti kapcsolati formák esetén gyakran kevesebb gyermek születik, hiszen az állandóság nyújtotta biztonságérzet alapvető jelentőségű. Megjegyzendő, hogy általában azokban az országokban, ahol sikerült összeegyeztetni a modern értékeket a családbarát szemlélettel (pl. Franciaország, skandináv országok), gyakran magasabb a születésszám, mivel a nők úgy érezhetik, nem kell lemondaniuk az önmegvalósításról a család kedvéért.

Családtámogatási intézmények

Az államtól és a munkahelyektől kapott támogatások kiemelt jelentőségűek a gyermekvállalás kapcsán. Ahol kiépült egy valóban családbarát társadalmi környezet (például hosszabb fizetett szülési szabadság az anyáknak, fizetett távollét az apáknak, rugalmas munkaidő, könnyen elérhető és megfizethető bölcsődei-óvodai hálózat, adókedvezmények), ott általában kevésbé esett vissza a termékenység. Franciaország évtizedek óta élen jár a családtámogatásokban azzal, hogy a GDP-je nagyjából 4%-át fordítják családi juttatásokra. Ennek köszönhetően Franciaország hosszú időn keresztül képes volt megőrizni vezető helyét az európai termékenységi ráta kapcsán, mivel sikerült összeegyeztetnie az anyaságot és a karriert. 

Magyarországon a 2010-es évek közepétől jelentősen kibővült a családpolitikai eszköztár, amikor bevezették a családi adókedvezményeket, az otthonteremtési támogatásokat (CSOK), a babaváró hitelt, majd a négygyermekes anyák élethosszig tartó szja-mentességét. Ezek az intézkedések elvitathatatlanul ösztönző erőt jelentettek a családalapításban, amit a termékenységi arány emelkedése is mutat 2011 után. Ugyanakkor a támogatási rendszerek hatékonysága nagyban függ attól, hogy a szülők valóban hozzáférnek-e a szükséges szolgáltatásokhoz. Magyarországon például 3 éves kor alatt a bölcsődei férőhelyek száma korlátozott, így hiába van hosszú ideig (3 évig) folyósított GYES/GYED, sok édesanya kényszerből marad otthon, mert napközben nincs hová vinnie a kicsit, ami hosszútávon a munkaerőpiactól való elszakadáshoz vezet. A skandináv országokban ezzel szemben jól kiépült a napközbeni gyermekellátás, és az apák is nagy arányban kiveszik a részüket a gyereknevelésből az apaszabadság révén. Ezáltal ott a nőknek nem kell választaniuk a munka és a család között, ami hozzájárul ahhoz, hogy például Svédországban és Norvégiában is 1,6-1,7 körüli a termékenységi ráta, ami jóval magasabb, mint Dél-Európában. 

Japánban csak az ezredforduló után kezdtek komolyabb intézkedéseket hozni (pl. 1 év szülési szabadság, anyagi támogatások), és Dél-Koreában is csak 2006-ban indult az első átfogó program az alacsony születésszám elleni küzdelemre. Utóbbiban a kormány négy egymást követő öt éves terv keretében összesen több mint 270 milliárd dollárt költött a termékenység növelésére, beleértve a gyermekgondozási infrastruktúra fejlesztését és anyagi ösztönzők egész sorát. Ennek ellenére a TTA folyamatosan tovább csökkent és mára az egyik legalacsonyabb a világon. Elemzők a kudarc okait a stratégia átgondolatlanságában és a következetlen végrehajtásban látják, míg mások a valódi strukturális (munkahelyi és társadalmi) átalakítás elmaradásában. Jó példa erre a munkahely által elvárt norma és a hivatalosan igénybe vehető apaszabadság közötti kontraszt.

Szingapúr esetében a kiemelkedő állami támogatások és a kiépült családtámogatási rendszer ellenére is a termékenységi mutató 1 alattira esett vissza, ami jól mutatja, hogy bár a strukturális átalakítások kötelező kellékei a folyamatnak, önmagukban közel sem elégségesek. Időt kell hagyni a családalapításra.

Mindezekből jól látható, hogy egy olyan országban, ahol a szülők azt érzik, hogy elég támogatást kapnak (anyagi, szolgáltatási és erkölcsi értelemben egyaránt) és nem vállalnak aránytalan kockázatot a gyermekvállalással, ott nagyobb eséllyel döntenek a gyermek mellett. Feltéve, ha a környezetváltozás nem szól bele a folyamatba.

Klímaszorongás és túlnépesedés

Az utóbbi években a környezeti válságoktól való félelem és a túlnépesedés miatti aggodalom is előtérbe került a családalapításnál. Egy 2021-es nemzetközi kutatás szerint a Z generáció (1990–2010 között születettek) 40%-a világszerte bizonytalan abban, hogy vállaljon-e gyermeket a klímaválság miatt, miközben a magyar fiataloknak közel egynegyede kifejezetten fél gyereket vállalni a klímakrízis következtében várható jövő miatt. Egy másik becslés szerint nemzetközi szinten az emberek ~30%-a akár teljesen le is mondana a gyerekvállalásról a környezeti aggodalmak hatására. Környezeti krízis alatt nemcsak a klímaváltozást értjük, hanem olyan egyéb globális problémákat is, mint a növekvő erőforráshiány, a világméretű járványok, a túlfogyasztás, illetve a különböző háborúk. A COVID járvány például már rövid távon sok országban visszavetette a születésszámot, miközben az általános bizonytalanságérzet és az egészségügyi félelmek továbbra is jelen vannak a lakosságban. A túlnépesedéstől való félelem pedig már a 20. század óta velünk van: már akkor is voltak hangok, amelyek szerint a Föld erőforrásai végesek, és ezért felelőtlenség túl sok gyermeket vállalni, noha a „túl sok” fogalma nehezen számszerűsíthető.

Bár ma a fejlett országok népessége éppenséggel csökkenőben van, globális szinten még mindig nő a népesség (elsősorban Afrikában és Dél-Ázsiában). Egyes fiatalok erkölcsi alapon is mérlegelik a gyerekvállalást: nem akarnak egy újabb „fogyasztót” a bolygóra, aki növeli a szénlábnyomot (carbon footprint) és erősíti a klímaváltozást. Ide kapcsolódik a „BirthStrike” mozgalom is, ahol fiatalok nyíltan kijelentik, hogy a klímakatasztrófa miatt nem akarnak gyereket vállalni.

Egy korábban 10 ország lakosságát kérdező vizsgálat eredményei szerint a fiatalok jelentős része rendkívül borúlátó a jövőt illetően: 75%-uk szerint egyenesen „ijesztő” a jövő a klímaváltozás miatt, míg az amerikai megkérdezettek 52%-a bizonytalan a gyerekvállalásban. A klímadepresszió és a jövővel kapcsolatos félelem tehát kézzelfoghatóan csökkenti a gyermekvállalási kedvet a fejlett világban. Fontos látni, hogy ezt a jelenséget leginkább a mostani fiatal felnőttek érzik a magukénak, miközben a korábban bemutatott környezeti válságokat rendszerint kettős hatás jellemzi: egyrészt konkrét anyagi/életviteli bizonytalanságot teremthetnek (például extrém időjárás és természeti katasztrófák), másrészt egzisztenciális szorongást keltenek, amelyek visszavetik a gyermekvállalási hajlandóságot. Ezzel párhuzamosan megjelent az ún. antinatalista (születésellenes) vagy „Childfree by choice” szemlélet is, amelynek képviselői tudatosan döntenek a gyermektelenség mellett, sokszor környezeti vagy filozófiai megfontolásokból.

Önkéntesen gyermektelenek

Vannak, akik kulturális vagy személyes meggyőződésből döntenek a gyermektelenség vagy a kevés gyermek mellett. A 21. században kialakult egy „childfree” (tudatosan gyermektelen) életforma, amelynek lényege, hogy az illető nem szeretne gyereket, mert úgy érzi, gyermek nélkül is teljes értékű és boldog életet élhet. Ennek okai rendkívül sokfélék lehetnek: van, aki a karrierjét tartja olyannyira fontosnak, hogy nem akarja azt ilyen módon megszakítani (őket nevezi az angol nyelv DINK-nek, ami a két jövedelem, gyerekek nélkül angol rövidítése); van, aki a szabadságát félti (szeret utazni, spontán élni, és ezt érzi összeegyeztethetetlennek a szülőséggel); van, aki egyszerűen nem érez magában vágyat a szülővé válásra és az azzal járó gyereknevelésre. Magyarországona tudatos gyermektelenség ma még némileg tabutéma, és az ezt felvállaló gyermektelen nőket gyakran éri emiatt megbélyegzés. Egy friss hazai kutatás azonban rávilágított, hogy egyre több magyar nő vállalja fel ezt az életformát, miközben felhívja saját magára is a figyelmet. 

Fontos kiemelni, hogy a gyermekvállalás elutasítása mögött nem feltétlenül önzés vagy karrierizmus áll, ahogyan azt sokszor leegyszerűsítve bemutatják. Gyakran inkább arról van szó, hogy az illető más értékeket helyez előtérbe az életében, vagy tisztában van azzal a felelősséggel, ami egy gyermek felnevelésével jár, és mivel nem érzi magát késznek rá, így inkább nem vág bele a folyamatba. 

MiközbenNyugat-Európában és Észak-Amerikában a „childfree” életforma egyre elfogadottabb, számos könyv, cikk, közösségi média tartalom foglalkozik vele, és közösségek is szerveződnek e választás köré, addig Kelet-Ázsiábangyakran stigmatizálják azokat, akik nem vállalnak gyereket. Japánban létezik a „szingli szubkultúra”, ahol fiatalok – elsősorban férfiak – milliói választják ezt az életstílust, és egyáltalán nem keresnek párkapcsolatot (őket nevezik olykor „növényevő férfiaknak” vagy „herbivore boys”-nak a popkultúrában). Ennek hátterében részben az áll, hogy a hagyományos japán házasságban óriási anyagi teher hárul a férfiakra, míg a nők feladata leginkább a háztartás és a gyermeknevelés, amit sok fiatal egyszerűen nem kíván vállalni. Így inkább egyedül maradnak, amiből egyenesen következik a gyermektelenség. 

Dél-Koreában is megfigyelhető egy hasonló kulturális jelenség: a „Szampo generáció”, amiben a fiatalok jellemzően „három dolgot adnak fel”: a randizást és vele együtt a házasságot, a gyerekvállalást, és sokszor még a saját lakás/karrier ambícióját is, mert túl nehéznek találják a versenyt és a társadalmi elvárásoknak való megfelelést. Ezek a fiatalok jellemzően inkább a saját világukat élik, miközben hobbijuknak hódolnak, vagy barátaikkal közös programokat szerveznek egy lehetséges család megteremtése helyett.

A fentiekkel egyidőben a fogyasztói kultúra is alakítja az egyéni prioritásokat. Emiatt sokan inkább anyagi jólétre és élményekre költenek, amelyekről nem szeretnének lemondani egy gyermek kedvéért. Társadalmi szinten ma már elfogadottabb kijelenteni, hogy valaki nem akar gyereket – bár bizonyos országokban, így Magyarországon vagy Olaszországban, még mindig erős a nyomás a fiatalokon a családalapítás irányába. A kulturális ellenérzések között megjelenhet egy negatív példákból táplálkozó félelemérzet is: ha azt látjuk, hogy a környezetünkben élő szülők kiégnek, elszegényednek vagy boldogtalanná válnak a gyerekvállalás után, az könnyen azt a tanulságot okozhatja, hogy ez egy nem ajánlott út. A médiában és a közbeszédben ma már egyre több szó esik a szülőséghez kötődő nehézségekről, mint a szülés utáni depresszió vagy az anyák magányosságérzése, ami egyrészt elősegíti a probléma társadalmi szintű felismerését, másrészt elriaszthatja az amúgy is bizonytalanokat.

Elmondható tehát, hogy egy olyan égető globális kihívásra is, mint a csökkenő gyermekvállalási kedv és az elöregedő társadalmak, nem létezik egyetlen üdvös megoldás. A kihívás komplex mivolta miatt arra kizárólag egy egyszerre több tényezőt megcélzó érdemi válasz adható. Egy olyan válasz, amely egyszerre – egyebek mellett – igyekszik az anyagi biztonságérzet fokozásával, a megszületett gyermekek számára (is) nélkülözhetetlen infrastruktúra megteremtésével, valamint a gyermekvállalás vonzóvá tételével erre ösztönözni mindazokat, akik valóban tudnak és akarnak családot alapítani, miközben nem tekinti „másodrendű állampolgároknak” mindazokat, akik számára ez nem egy vonzó perspektíva.