Szexedukációs tevékenységet végez, kendőzetlen őszinteséggel számol be a megélt szexuális szélsőségekről, BDSM- és fétis party élményeiről, randizási kalandjairól. Miközben önmagát tárja fel, tabukat dönt, szemléletet formál és párbeszédet folytat 21 ezres követőtáborával. Hegedűs Bettina szereti feszegetni a határokat. Kíváncsi voltam arra, hogy miért. Arról is kérdeztem, milyen út vezetett a monogám párkapcsolatoktól az etikus non-monogámiáig, mit gondol arról, hogy a magyarok prűdek-e, ha a szex szóba kerül, és milyen érzés ország-világgal megosztani extrém szexuális élményeit.

Hegedűs Bettina, a NEManya blog írója egy ezer fős faluból, Gyúróról származik. Budapesten szerzett dekoratőri képesítést. 2018 óta Londonban él, jelenleg az épületmenedzsmentben dolgozik. Az A drog, amit Lonának hívtak című regény és az Ida-könyvsorozat szerzője. 2024-ben indította el Bed Side Story nevet viselő Patreon-oldalát, ahol szexuális utazásának nemcsak fizikális, de mentális és lelki megéléséről is mesél. Szenvedélyes kerékpáros, és szívügye az állatvédelem.

Azok számára, akik esetleg nem ismernek, hogy mutatnád be magad?

Úgy, mint aki nagyon szereti feszegetni a határokat, és olyan témákról írni, amelyekről nem mindenkinek lenne kényelmes beszélnie, és aki közben nem érzi magát kellemetlenül, aki úgy van egyedül, hogy nem magányos.

Miért fontos a határok feszegetése? 

Már kisgyerekként is így működtem. Amikor a blogot kezdtem, az egy “guilty pleasure” volt, imádtam látni, ahogy az emberek megbotránkoznak. Valamiféle perverzió hajtott, hogy hadd lássam: hány ember lesz ideges attól, amit írok. Simán csak érdekelt, hogyan reagálnak, amikor az arcukba tolnak valami számukra kellemetlent. Aztán azt vettem észre, hogy párbeszédek indulnak meg a kommentszekcióban. És akkor jöttem rá arra, hogy érdemes mélyebben belemenni ezekbe a témákba. Ma már nem a megbotránkozáson van a hangsúly. Szeretem látni, hogy mennyire értelmes párbeszédek zajlanak egy-egy poszt alatt, és most már az hajt, hogy minél érthetőbben körüljárjak egy-egy témát, és minél inkább elfogadásra és nyitottságra ösztönözzem az embereket.

Arra emlékszel, hogy mi volt az első posztod, amin, a szavaiddal élve, megbotránkoztak az emberek?

Az első olyan, ami tényleg felpiszkálta az állóvizet, az volt, amelyben az ír abortusztörvényről írtam, talán 6-7 évvel ezelőtt. Kifejezetten az volt a célom, hogy megnézzem, hogyan reagálnak az emberek, amikor arról írok, hogy mit jelent a nőknek a saját testük fölötti döntéshez való jog; érdekelt, milyen a közgondolkodás erről Magyarországon. Arra azonban nem számítottam, hogy az a poszt akkora port kavar. Ekkor csatlakozott nagyon sok követő és rengeteg anyázást is kaptam. Egy idő után már borzasztó nehéz volt végigolvasni a kommenteket, mert akkora arányban voltak negatív hozzászólások.

Mit gondolsz, ha ezt a posztot ma írnád, hogy nézne ki a kommentszekció?

Nehéz megmondani, mert néha úgy érzem, egy buborékban élek, annyira organikusan kialakult a blogon egy pozitív életszemléletű, elfogadó, gondolkodó követő gárda, hogy tulajdonképpen elkezdték saját maguk kigyomlálni az oda nem illő kommenteket. Mégis azt gondolom, hogy most már talán nem lennének akkora arányban negatív hozzászólások. A magam felületén tehát még a megosztóbb posztoknál is javuló tendenciát látok, de egy Telex-cikk alatt biztosan más lenne a helyzet.

8 éve vezeted a blogot, a témák közben változtak, ma már inkább a szexedukációs/szemléletformáló irányvonal a jellemző, aminek a fókuszában a szexualitás áll, elsősorban a te szexualitásodon keresztül. Lehet nálad olvasni etikus non-monogámiáról, kinkről, BDSM-ről. Ez miért alakult így?

Az elején valóban még inkább vicces sztorikat írtam a saját életemből. Sokat foglalkoztam állatvédelemmel is korábban, de azt a témát már úgy éreztem, kimerítettem. Az abortuszos poszt után kezdtem hangot adni a véleményemnek közéleti témákban. Ha felmerült a Pride, a homoszexualitás, bármiféle szexuális kisebbségek kérdése, akkor arról nagyon szerettem írni, mert az emberi jogok mindig is érdekeltek. Aztán amikor elkezdtem felfedezni, hogy az írásaim rengeteg emberhez elérnek, az jutott eszembe, hogy tudok olyasmit írni, ami esetleg segít valakinek, vagy csak arra ösztönzi, hogy az adott dolgot más szemszögből is megvizsgáljon.

És mi volt az a pont, amikor a szexuális témák kerültek előtérbe?

3 éve lett vége a második hosszú monogám párkapcsolatomnak. Amikor véget ért, fogalmam sem volt, merre tovább, egyfajta útkeresésben voltam, mert előtte 9 évig folyamatosan volt valakim, aztán hirtelen nem találtam magam. Ekkor kezdtem randizgatni és felfedezni a saját szexualitásomat. Feltűnt, hogy amúgy embereknek mennyire nincsenek rendben a fogalmak a fejükben. Először még olyan ártatlan dolgokról beszéltem, mint például, hogy a clitoris hol helyezkedik el és hogy néz ki. 

Ezt komolyan magyarázni kellett?

Borzalmas, de igen. És jöttek az olyan szexista viccek, hogy ha egy nőt minél többször használnak, akkor az annál tágabb lesz, meg a beszólások a halszagú punciról. Ekkor érkezett el az a pont, amikor azt mondtam, jó, akkor az anatómiáról beszélgessünk egy picit. Így indultak el ezek a posztok. Rájöttem, hogy ennek van haszna, mert lehet, hogy valaki ebből tanul. Nekem nem kifejezetten a világmegváltás a célom és naiv sem vagyok, de annak örülök, ha egy férfit az adott poszt megtanít arra, hogy egyébként hogyan elégítsen ki egy nőt. És ha egy ilyen írás segít egy nőnek abban, hogy azt érezze, bátrabban beszélhet a saját testéről, a saját igényeiről, akkor már segített valamit.

Ha már szexuális edukáció: van arra rálátásod, hogy milyen a magyar társadalom hozzáállása? Szándékosan leegyszerűsítve teszem fel a kérdést: inkább prűd, vagy inkább nyitott, elfogadó? Amennyiben lehet erről általánosan beszélni…

Azt szoktam mondani, hogy nem szeretek általánosítani, de… És ugye mindig a de után jön a lényeg. Szerintem abszolút előhúzhatjuk a prűd kártyát, ugyanakkor észrevettem azt is, hogy sok embernél az, hogy prűd, inkább csak egy álarc, mert valójában nem az. Vannak szép számmal olyanok, akik igenis megélnek extrémebb dolgokat a szexben, de annyira belénk van nevelve ez a szent keresztény, “rendes asszony meg a rendes férfi” szerep, hogy ők is simán kiállnak a táblával, és azt mondják, te egy kurva vagy, pedig ugyanazt csinálják a hálószobában.

És ez vajon képmutatásból fakad, vagy megfelelési kényszerből, vagy a kettőnek egy szerencsétlen kombinációja?
Pontosan ez, szerintem egyikből következik a másik: nagyon erősen működik a megfelelési kényszer, mert ugye mi lesz akkor, ha a szájára vesz a falu; és abból már jön az álszentség, meg a képmutatás. És mivel a cél szentesíti az eszközt, inkább sarat dobál, viszont amíg sarat dobál, senki nem fogja észrevenni, hogy egyébként ő mit szeret, hogyan él.

Megosztó témákról írsz, mégis, ha csak a követőid számát nézzük, ami 21 ezer, akkor úgy tűnik, szükség van edukációra a szexualitás terén. Az egyik posztodban azonban kifejezetten arról írsz, hogy aki ponyvapornóra fizet be, az rossz buszra szállt. Van sejtésed arról, kik a követőid?

A kommentszekcióban azt látom, hogy egyre bátrabban, egyre nyíltabban beszélgetnek emberek ugyanolyan intim dolgaikról, mint amelyekről én írok, és szerintem nagyon sok embernek nincs is kivel beszélni ezekről. Van, aki szimplán csak érdeklődik a témáim iránt: tehát azt mondja, ő nem szeretne ilyet csinálni, de érdekli, hogy egyébként mennyi minden van még a világban. Igény van arra, hogy valaki testközelből meséljen ezekről a dolgokról, mert persze rá tudsz guglizni, hogy mi az a BDSM, és akkor ugye ki fog neked adni millió találatot, de az szerintem személytelen. Viszont ha valaki szembe jön arccal, névvel, akit látok írni, beszélni, akkor ez egy sokkal közvetlenebb kapocs, és máris érdekesebb, realisztikusabb lesz az egész.

A szexualitás és azon belül a BDSM, a kink, vagyis a nem hagyományos, vanilla szex, mennyire van tabuként kezelve Magyarországon? Egyáltalán mi ezeknek a helyes megnevezése?

Szeretem ezeket szexuális extrémitásoknak, szexuális szélsőségeknek nevezni, nem pejoratív éllel, de azért ezek szélsőséges dolgok. Egyébként azt látom, hogy alapvetően Magyarországon eléggé tabusítva vannak ezek a jelenségek. Már eleve a szexualitás, az arról való beszélgetés is. Erre akkor jöttem rá első kézből, amikor megírtam azt a posztot, hogy az első randin az édes hármasról beszélgettünk egy fiúval. De az egész posztnak ez csak egy elenyészően pici része volt, egy félmondat. Elteltek napok, talán egy hét is, és még mindig azon rugóztak emberek a kommentszekcióban, hogy miért beszélget valaki ilyesmiről az első randin. Nekem az egy nagy arculcsapás volt, hogy ez ilyen szinten van tabusítva. Eleve a felháborodás már annak szólt, hogy lehet egyáltalán szexről beszélni az első randin. Ekkor jöttem rá, hogy magáról a szexualitásról való beszélgetés szinte lehetetlen Magyarországon, mert tabu veszi körbe. Van, aki felháborodik, vagy riheg-röhög, kellemetlenül érzi magát, elvörösödik, vagy tényleg olyan rosszul érzi magát a szituációban, hogy már nem is mer nyitott lenni. Miért kezeljük úgy a szexualitást, mintha egy iszonyat kínos dolog lenne, miközben a világ legtermészetesebb dolga?

Amikor kértelek, hogy mutasd be magad, említetted, hogy számodra egyáltalán nem kellemetlen beszélni a szexről. Ez mindig is így volt?
Egyáltalán nem. Amikor a blogommal kapcsolatos küldetéstudatom kialakult, akkor jöttem rá, hogy ha hosszú évekkel ezelőtt lett volna valaki, aki így beszélget velem, ha lett volna előttem egy ilyen minta, akkor mennyire máshogy éltem volna meg a saját szexualitásomat, akár tinédzserként, akár később, amikor elkezdtem felfedezni másfajta szexuális irányokat. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, ha a téma szóba került. Mindenki ismeri azt a baromi kínos pillanatot, amikor a szüleiddel nézel egy filmet és elindul a szexjelenet. Ugye megvan az a ciki érzés, hogy szeretnél besüllyedni a kanapé párnái közé, és soha többé nem kijönni onnan? Szóval a 20-as éveimben, amikor azt sem tudtam, mit szeretek, mert nem mertem kutakodni, még nagyon zavarba ejtő volt ez az egész. Amikor a már említett szakítás után elkezdtem randizni, akkor jöttem rá, hogy igazából ez egy tök természetes dolog. És arra gondoltam, hogy basszus, de jó lett volna, ha valaki nekem ezt sokkal hamarabb elmondja.

Ha már említetted a szülőkkel közös filmnézést. Rendszeresen megkapod a kérdést: nem szégyelled magad, hogy miket művelsz az ágyban, de még meg is írod ország-világnak, és ezt a szüleid is olvashatják?

A szüleim nemcsak olvassák, hanem meg is szokták osztani a posztjaimat. Igazából tök büszke vagyok rájuk emiatt, teljesen természetes nekik is az, hogy én erről írok. A szüleim is fejlődnek velem együtt. Mi egy közös utazáson vagyunk bizonyos tekintetben, mert amikor 19 évesen olyan party-fotók kerültek ki rólam a Facebookra, amelyeken kilátszott a melltartóm a félvállas pólóm alól, még iszonyú fejmosást kaptam anyukámtól, most meg megosztja azokat a posztokat, amelyek arról szólnak, hogy milyen szexuális fejlődésen megyek keresztül, és ezáltal hogyan próbálom edukálni az embereket. 

Visszatérnék oda, amit az elején említettél: olyan ember vagy, aki egyedül van, de nem magányos. Ez mit jelent?
Nem monogám életet élek. Jelenleg technikailag szingli vagyok, de ha egyszer mondjuk, párkapcsolatban élek majd, az sem lesz monogám. Sokaknak van egy prekoncepciójuk a szingli, gyermektelen, macskás nőről, én pedig egymás után pipálgatom ki az ilyen sztereotípiákat. És akkor ugye jézusom, még a szexualitását is megéli! (nevet) A nagyon konzervatív embereknek én egy sétáló “red flag” vagyok. Szeretem megtörni ezeket a prekoncepciókat. Az emberek ítélkeznek, és bekategorizálnak, hogy aha, oké, valószínűleg ez a nő azért van egyedül, mert a kutyának sem kell, és egyébként is azért van ekkora pofája, mert egyedül van, amúgy marha magányos, és akkor most ő így éli ki magát. És pontosan ez az, amiről én szeretek edukálni, és azt mondani, hogy egy egyedülálló ember nem feltétlenül magányos. Ez is egy társadalmilag belénk vésődött dolog, hogy feltétlenül párkapcsolatban kell élnünk, feltétlenül családot kell alapítanunk egy másik emberrel úgy, hogy gyereket szülsz. Én amúgy egy család vagyok a macskámmal. Nagyon örültem, amikor Mérő Vera meghívott az Egyenlítő Alapítvány nőnapi konferenciájára, mert oda azért mentem, hogy arról beszélgessek másokkal, milyen az, amikor valaki egyedül van, de nem magányos. Tehát igen, szingli vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy minden nap embrionális pozícióban a falnak fordulva sírok, mert senki nincs, aki rám nyitja az ajtót, hanem pont az ellenkezője a helyzet. Azt gondolom, hogy nagyon alulértékeljük az egyéb emberi kapcsolatainkat, főleg a barátságot. Éppen ezért nagyon szívesen írok erről a témáról is.

Milyen út vezetett a monogám párkapcsolatoktól az etikus non-monogámiáig?

Én jelenleg azért vagyok csak egyedül, amiért egy monogám ember is szingli: egyszerűen nem találtam még meg a megfelelő partnert, azt, akivel minden működik. Nem arról van szó, hogy szingli akarok maradni, és elüldözöm a férfiakat, de az sincs bennem, hogy élek-halok a vágytól, hogy nekem párkapcsolatom legyen, hanem nyitott vagyok rá, hogyha úgy alakul, akkor majd lesz, viszont nem töröm magam miatta. Kényelmesen elvagyok az életemben. Maga a non-monogámia mint téma azonban már sokkal régebb óta érdekel. A 20-as éveimben gondolkodtam erről, hogy úristen, akkor nekem csak ez az egy ember lesz életem végéig, és nekem most kellene eldöntenem, hogy a következő 40-50 évben én tényleg vele szeretnék lenni? Nekem ez annyira szűk határszabás volt, hogy elkezdtem azon filózni, hogy amúgy miért van ez a szabály, és lehetne-e ez máshogy, mert én ezt nagyon fojtogatónak éreztem. Nem tudtam elképzelni, hogy a világ megáll mozogni csak azért, mert van mellettem egy másik ember. És akkor szembe jött velem Ágoston László cikke a poliamoriáról. Belém hasított: ilyen tényleg létezik?! Nagyon alaposan beleástam magam a témába, és felvetettem az akkori páromnak gondolati szinten, de nem volt nyitott rá, úgyhogy többet nem hoztam fel. Amikor szingli lettem, tudatosan kezdtem el úgy randizni, hogy mi van akkor, ha én nem akarok azonnal valakivel ásó-kapa-nagyharangot, hanem csak körülnéznék kötöttségek nélkül. Így találkoztam azzal a hosszú távú partneremmel, a játszópajtásommal, aki azóta is megvan, most már két éve. Vele egyidőben találkoztam egy másik sráccal is, és ez volt az első olyan szituáció, amikor nem kényszerültem rá arra, hogy válasszak.

Milyen érzés volt ez az újfajta helyzet?

Egy univerzum nyílt meg előttem! Rengeteget olvastam és beszélgettem a partnereimmel a témáról, mert transzparens voltam mindkettejükkel, megbeszéltük, hogy másokkal is találkozom, másokat is igyekszem megismerni. És  megdőltek prekoncepciók. Ez ugyanis nem arról szól, hogy de jó, akkor lehet szabadon kúrni mindenkivel. Aki csak ezért csinálja, az csalódni fog. 

Miért?

Mert nem könnyebb partnert találni így, mint amikor monogám az ember, sőt néha nagyon nehéz olyan embereket találni, akikkel megvan a közös hang. 

És mi a helyzet az érzelmekkel? Azok nem befolyásolják a játékteret? 

Én azért érzem azt, hogy számomra a megfelelő partner, akivel akár párkapcsolatot is létesítenék, olyan ember lesz, aki nem szeretne monogám lenni, aki ugyanezen ment keresztül, ugyanezt érzi és ugyanezt szeretné megtapasztalni, mert én már nem nem tudnék bezárni. Ettől függetlenül azt mondom, az ember sose tudhatja. Szeretek mindent, magamat is megkérdőjelezni, mert szerintem így fejlődünk, és nem is merném kijelenteni, hogy soha a büdös életben nem leszek többé monogám, mert ki tudja, hogy mit hoz a jövő, de ez most valószínűtlennek tűnik.

Jó, de ha szerelmes leszel?

Az az ember, akibe én szerelmes tudnék lenni, valószínűleg olyan, aki ugyanígy éli meg ezt a dolgot, mert számomra a szerelem a birtoklási vágyat nem tartalmazza. Amikor még monogám párkapcsolatban éltem, bennem akkor sem jött elő a féltékenység érzése. A féltékenység egyébként semmi más, mint hogy az ember saját magában nem biztos. Ha az önbizalmad nincs a helyén, féltékeny vagy. Most pedig már úgy vagyok ezzel, hogy ha valakit szeretek, akár szerelemmel, akkor én azt szeretném, hogy neki jó legyen. Amikor azt látom a partneremen, hogy rosszkedvű, mert nem sikerült egy randija, az nekem fáj, viszont ha mosolyogva mesél róla, az számomra öröm. Nagyon szép érzés azt látni, hogy az, akit én szeretek, rajtam kívül is megél jó élményeket.

Szókimondóan, nyíltan beszélsz tabusított témákról, és beleállsz bizonyos társadalmilag érzékeny kérdésekbe. Érnek emiatt atrocitások, akár online, akár offline?
Az offline világban nem tapasztaltam semmi negatívat, sőt kifejezetten az ellenkezőjét, de lehet, hogy pont amiatt, mert a saját kis buborékomban vagyok. Ha élőben beszélgetek valakivel, azt tapasztalom, hogy az emberek nagyon is nyitottak és érdeklődőek, kérdeznek, én pedig szívesen válaszolok. Az online térben ez más, ott az emberek mindig bátrabbak, hiszen nem egymással szemtől szemben állunk, és ez elő tudja hozni belőlük a legrosszabbat. Más kérdés, hogy nem igazán tudom őket komolyan venni. Vastag bőrt növesztettem a képemre, mert tisztában voltam azzal, hogy ezekhez a témákhoz erre szükség van. Nem állhatok ki oda törékenyen, mert akkor az első hullám elsöpör, úgyhogy megedződtem. Az utóbbi időben kénytelen voltam tiltani embereket az oldalról, amit nagyon sokáig nem tettem egyébként, meghagytam a negatív kommenteket is, hagytam ott “kiörjöngeni magukat” addig, amíg azt láttam, nem bántanak másokat. Amíg csak engem bántottak, úgy voltam vele, hogy ide üss, én hoztam fel ezt a témát. De amikor más olvasót bántanak, akkor tiltom őket, és most már azokat is, akik kifejezetten engem akarnak bántani, mert abban sincs semmi építő. Ezek az emberek valószínűleg saját magukat utálják, és hát ugye én vagyok ott nekik bokszzsáknak. Borzalmasan romboló, ha valaki megnyitja a kommentszekciót, és a fröcsögést látja. Nagyon klassz érzés azokat a visszajelzéseket olvasni, hogy azért jó nálam megnyitni a kommenteket is, mert annyira érdekes beszélgetések alakulnak ki. És ez az, amit szeretnék megtartani. 

Miért NEManya a blogod neve? 

Eredetileg a blogot azért hoztam létre, mert megszületett az unokahúgom, és ennek kapcsán írtam néhány vicces posztot a tapasztalataimról abszolút nem gyerekközpontú nőként, akinek a családjába egyszer csak beleszületett egy kisbaba. Nagyon keveset babáztam gyerekként is, és én voltam az, aki soha nem vigyázott semmiféle kisgyerekre a családból. A mai napig nem tudnék kicserélni egy pelenkát, fogalmam sincs, hogyan kell, és nem tudnék megetetni egy kisbabát cumisüvegből. Ezért volt vicces, amikor a húgom a kezembe nyomta az unokahúgomat, én meg azt sem tudtam, hogy mit kell csinálni egy babával. Így indult az egész, és pontosan azért lett NEManya a blog neve, mert ez nem egy anya, hanem egy nagynéni blogja. Később rám ragadt a név, és nem változtattam meg.  Aztán amikor elkezdtem arról is őszintén írni, hogy tudatosan gyermektelen vagyok, akkor jöttem rá arra, hogy tulajdonképpen a név volt az, ami hozzám nőtt, mert így már más szempontból is lett értelme ennek a névnek. 

A tudatos gyermektelenséggel kapcsolatban nem bántottak? 

Ó, dehogynem! Az nagyon nagy harc volt az interneten.

Lehet, hogy ez forróbb téma, mint a BDSM vagy egy fétis party?
Nehéz megmondani, mert az utóbbi időben ez is elcsitult. Ha most szóba hozom, hogy tudatosan gyermektelen vagyok, már nem érkezik olyan szintű tömeg megégetni, meg karóba húzni, mint korábban. Lehet, hogy ez is a buborék miatt van, vagy azért, mert már kimerítettem ezt a témát, és látják, hogy teljesen mindegy, hányan próbálnak meggyőzni, ez nem változik. Higgadtan tudtam válaszolni a hozzászólásokra, mert nem ért ideget, amikor valaki azt mondta: “egyedül döglesz meg”.

Záró kérdésként arra lennék kíváncsi, mi a legfontosabb érték a számodra.

A szabadság.

Miért? Mit jelent számodra a szabadság? 

Nekem annyira jó érzés, hogy egy teljességérzet jár át, miközben a saját személyes szabadságomról beszélek. Gyerekkorom óta mindig én voltam az, aki folyamatosan vitatkozott és megkérdőjelezett mindent. 11 évesen mondtam azt először, hogy nekem nem lesz gyerekem. Akkoriban mondtam azt is, hogy nem biztos, hogy férjhez akarok menni. Mindig nagyon rossz érzés volt, amikor egy szabály- vagy keretrendszerbe nekem bele kellett volna préselődni, miközben én azt nem akartam. A gimiben például az igazgatóhelyettessel volt egy vitám, amikor zöldre festettem a hajam, és azt magyaráztam neki, miért zavarja őt a külsőm, amikor az lenne a lényeg, hogy mi van a fejemben. És ez végigkísérte az életemet. Mindig kerestem a szabadságot, függetlenül attól, hogy mit gondol más. És aztán jött a személyes nirvánám, amikor elértem azt az állapotot, hogy végül is tényleg én döntök az életemről. Mostanra az van, hogy szabadon beszélek arról, amiről akarok, szabadon döntök bármiről, amit csinálni szeretnék. Nem bántok ezzel másokat, és tényleg úgy élem minden napomat, ahogy nekem az jó, ahogy nekem az kényelmes, és nem érdekel, hogy milyen társadalmi normák közé kellene beszorulnom. Nyilván persze megvannak a felelősségeim, amelyeknek eleget teszek, de most már nincsenek körülöttem korlátok.