---

Ma Irán a nyugati ember számára az elmaradottság, a középkorias elavult életelvek és az iszlám fundamentalizmust pénzelő anakronisztikus hatalom bástyája, ahol megvetik Amerikát, Izraelt és legalábbis tisztes távolságtartással kezelik mindazokat, akik nem a siíta iszlám törvényei szerint élnek. De megérthetjük-e Iránt és az iráni nép működését pusztán az országot uraló erők döntéseit, a nyugati politikai szereplők nyilatkozatait, vagy a nemzetközi sajtót szemlélve?

Mindenekelőtt fontos leszögezni, hogy Irán története jóval az iszlamizálódás előtti időkre tekint vissza, amikor a térséget az ókori civilizációk nagy szereplői uralták és formálták. Maga az Irán elnevezés (utalás az „árják földjére”) 1935-től, Reza Pahlavi sah kezdeményezése nyomán terjedt el a világban. Az ország addig a ma is nagyszámú perzsa etnikum nevén volt ismert. A perzsák nagy karriert futottak be az idők során: jól szervezett hatalmas és rettegett birodalmuk egykor dominálta Délnyugat-Ázsiát és hódítással fenyegette Európát. Ez a múltbéli örökség bizonyosan ma is része a művelt iráni ember öntudatának és meghatározza világlátását, politikai gondolkodását. De honnan és miből emelkedtek fel a perzsák és hogyan bánt velük a történelem?

A preiszlám idők

Az ország jelentős részét alkotó Iráni-felföldet északon a Kaszpi-tenger, délen a Perzsa-öböl és az Ománi-öböl határolja, nyugaton a Zagrosz-hegység, északon részben az Elburz-hegység szegélyezi. A terület kellően védett volt tehát ahhoz, hogy külső támadók ne hatoljanak be könnyen, az ókori Mezopotámia, valamint az Indus-völgy közötti elhelyezkedésével számos fontos kereskedelmi útvonal haladt itt át. A térség népei a szerényebb termőképességű föld miatt inkább állattartásra összpontosítottak és hasonló életmódot éltek. A térségben uralkodó médek laza és kevéssé szervezett államában a perzsák kezdetben alávetettek voltak, majd miután Kürosz vezetésével sikerrel a médek fölé kerekedtek és a Kr.e. 6. század derekán jól szervezett hadseregük élén megkezdték behatolásukat Kis-Ázsiába, meghódították Lüdiát.  

Az így felemelkedő Akhaimenida Birodalom, melynek határai Egyiptomtól Indiáig terjedtek, modern alapokon szerveződött: helyi autonómia, vallási tolerancia, korszerű adminisztráció (szatrapia-rendszer) tartotta egyben a hatalmas területet. A kiemelkedő építészeti és képzőművészeti fejlettségről árulkodó városaik, mint Perszepolisz, Szúza és Babilon az ókortörténet meghatározó földrajzi fogalmaiként ismertek ma is. Az 5. században I. Dareiosz úthálózatot, adórendszert és birodalmi kommunikációt szervezett, olyan hatékonysággal, hogy az később mintául szolgált európai hatalmak számára. 

A Nyugat szemében Perzsia mégis a „keleti zsarnokság” szinonimájává vált, amelynek fő oka, hogy az átalunk ismert ókori történelem forrásai görög kútfők voltak, akik a perzsákat kegyetlen és gonosz elnyomókként tüntették fel, heroikus köntösbe öltöztetve a honvédő görög harcosokat. Az egyoldalú narratíva hatékonyan átüt napjaink popkulturális feldolgozásaiban is, ha felidézzük a 300 című film ördögien gonosz perzsáit. 

480-ban, a Szalamisznál bekövetkezett vereséggel a birodalom elérte nyugati behatolásának végső határát, majd ezt követően lassan, de biztosan veszített erejéből. Amikor Nagy Sándor Gaugamelánál legyőzte III. Dareioszt (Kr.e. 331) a győzelem nem pusztán katonai volt: bizonyos értelemben a hellén kultúra is revansot vett. Az új görög elit révén hellenizálódás vette kezdetét, amelynek jótékony hatásait a görög történetírók gyakorta pátosszal hangsúlyozták.

III. Dareiosz perzsa király alulmarad Nagy Sándorral szemben – egy korszak véget ért, mozaikrészlet. Forrás: meisterdrucke.hu

Bár a Nagy Sándor öröksége nyomán létesülő Szeleukida Birodalom egy nyugatias hatású államszervezetet működtetett a térségben mintegy háromszáz esztendőn keresztül, mégsem mondhatjuk, hogy a hellén kultúra jelentős hatást ért volna el a korabeli elit határain túl: nem hatotta át a társadalom egészét. A perzsa nép ellenállása az idegen hatásokkal szemben nem csupán ekkor mutatkozott meg: későbbi történelmi korokban végig jelen lesz. 

A görög jelenlét elsősorban a sűrűn lakott területeken mutatkozott meg, új alapítású városokban, mint Antiochia vagy Szeleukeia és olyan jellegzetes intézmények köré szerveződve, mint az oktatás vagy színjátszás helyszínei. A hódítók nyelvét a birodalom területén csak közvetítőként használták: az otthonokban és a kisebb településeken megmaradtak a helyi nyelvek. Ugyanakkor a görög uralkodók is távolodni kezdtek hazájuk polisz-kultúrájától és a demokratikus szellemtől: gyakran ábrázolták magukat félistenként, hivalkodó pompában, dőzsölő uralkodóként, amellyel az égei világban aligha lettek volna népszerűek. Ez a keleties nyugatiság, amely egy kulturális hibridként működött, előre vetítette a későbbi bizánci kultúrát, amely jól tapinthatóan különbözött – nem csupán földrajzi értelemben – a Róma által képviselt örökségtől. 

A hellén kultúra, a maga városias világával nem tudta és vélhetően nem is akarta exportálni magát a birodalom keleti végeire, így nem volt képes gátat vetni a pártus, ez az észak-keleti, félnomád iráni népcsoport felemelkedésének. Jól hangozna, de nem a görögökkel szembeni etnikai alapú ellenállás volt a bukás fő oka, hanem a kisebb-nagyobb hatalmi vákuumok, a vezetésben felmerülő megosztottság, amely oda vezetett, hogy a meggyengülő, korrumpálódott adminisztráció nem tudott többé tettrekészséget mutatni. Az európai szemmel irdatlan – ráadásul etnikailag heterogén – területek kormányzása meghaladta a kisebb léptékben hatékony görög szervezés képességeit. 

A Pártus Birodalom, leginkább a rómaiakkal való szembenállásáról ismert az európai emlékezetben, holott valójában csak egy komolyabb ütközet zajlott köztük. A nomádok könnyű lovas harcmodorukkal meglepték a magabiztos rómaiakat és a carrhaei csatában (Kr. e. 53) megsemmisítették a köztársaság seregét, megállítva ezzel Róma keleti expanzióját (Encyclopaedia Iranica).

Amikor I. Ardasír perzsa uralkodó fellázadt az utolsó pártus király ellen, még nem lehetett tudni, hogy rövidesen új, meghatározó fejezet kezdődik Irán történetében: a szászánidák megjelenésével a Kr. u. 3. századtól kezdetét vette a központosítást hirdető, erős ideológiai alapokon nyugvó állam időszaka, amely során a zoroasztrizmus általános vallássá emelkedett. Az uralkodó isteni megbízatása, mint a hatalom megkérdőjelezhetetlen forrása, ekkor jelent meg, illetve vált központi elemmé. A hit számos ismertetőjegye (egy bölcs istenség létezése, jó és rossz küzdelme, tisztító tűz, menny és pokol stb.) visszaköszön a későbbi nagy monoteista vallások eszkatológiájában, amely mutatja, hogy lényegi hatása volt azok alakulására, s így áttételesen az európai kultúrára is. 

Itt „tesztelte” a világ a központosított államban a vallás kohéziós erejét nagyléptékben: a pártus időkhöz képest a laza szövetségek rendszerében működtetett sokszínű birodalmat felváltotta az erősebb állam, amely hitbéli kérdésekben, ha nem is kizárólagosságot, de dominanciát hirdetett. Ha eltekintünk attól, hogy ez a központi akarat nem feltétlenül hatott egyformán minden kis településen, kijelenthető, hogy a rendszer mintát teremtett, hatékonynak bizonyult és ismertté vált a korabeli világban. Hogyan? A szászánidák és a Római, majd pedig a Bizánci Birodalom közti csatározások harctérré változtatták a Tigris és az Eufrátesz közötti térséget, a mai Észak-Irak, valamint Szíria és Dél-Törökország területeit is. Az összecsapások pedig kölcsönös kulturális hatásokkal jártak, amelyek óhatatlanul befolyásolták a szembenálló felek arculatát. 

Az iszlám és az olaj

A Bizánc és a szászánidák közti kimerítő háborúskodás végül könnyű prédává gyengítette a szászánida államot: amikor az arabok 651-ben végső vereséget mértek a szászánidákra, már csak egy valaha volt virágzó hatalom végső maradékát gyűrték le. 

A Rásidún kalifátus nem törekedett a zömében perzsa etnikumú területen élők teljes beolvasztására: együttműködést szorgalmazott az elittel, ösztönözték a matematika, az orvostudomány és a csillagászat művelését. Szigorú adópolitikát folytattak ugyan, de vallási toleranciát is tanúsítottak. Nem tiltották, de nem is ösztönözték az iszlám hit felvételét. Megkülönböztették azonban magukat a legyőzöttként iszlám hitre tért alattvalóktól. Talán ennek is köszönhető, hogy a kalifátusok mintegy kétszáz esztendős uralma alatt sem oldódott fel a perzsa identitás az arab jelenlét nyomására: sokkal inkább ismét csak egy kulturális hibrid társadalom alakult ki, egy arab-perzsa világ, amelyben megszilárdult az iszlám vallási keret. 

A kalifátusok világa után egy rövid perzsa reneszánsz következett, majd a török és szeldzsuk hódtás. Az igazi fordultot az ország történelmében, amely a modern iráni identitás kezdetének is tekinthető, a Szafavida-dinasztia felemelkedése jelentette 1501-ben, amelyet követően Iránban államvallássá vált a tizenkét imámos síita iszlám, összekapcsolva a vallási identitást a perzsa nyelvű udvari kultúrával és az államiság gondolatával oly módon, amely máig meghatározó. 

A Szafavidák hanyatlását követően a 19. században Irán az európai nagyhatalmak nyomása alá került, amely csak tovább fokozódott amikor a nyersanyagok – különösen az olaj – iránti éhség egyre nőtt. Amikor a Mozaffar ad-Din sah olajkutatási és kitermelési koncessziót adott a brit William Knox D’Arcynek (1901), tudható volt, hogy a megállapodás súlyosan előnytelen Irán számára, amely így elveszíti rendelkezését saját olajkészlete felett, amiért cserébe aprópénzt kap ahhoz a nyereséghez képest, amely a kitermelők markát üti. A kezdeti sikertelen fúrási kísérletek után 1908-ban nagyobb mennyiségű olajra bukkantak az ország dél-nyugati részén. A kitermelést az Angol-iráni Olajtársaság kezdte meg, a mai British Petrol elődje. Nem nehéz kitalálni, hogy a legnagyobb olajfelhasználók közé tartozó brit hadsereg számára elemi érdek volt, hogy olcsón jusson üzemanyaghoz, ezért az első világháború kitörésekor a brit állam részesedést vásárolt az olajtársaságban, ezzel lényegében rátéve kezét az iráni olajra, s egyben elvetve az országban a nyugat-ellenes iráni nacionalista érzelmek magvát, amely mára azzá érlelődött, ami. 

A külföldiek túláradó gazdasági befolyása ugyanakkor ösztönző hatással is bírt az iráni alkotmányos folyamatokra: az 1905 és 1911 zajló alkotmányos forradalom célja az volt, hogy az ország számára nem mindig előnyös döntéseket hozó sah uralmát parlamentáris úton korlátozzák. A Madžlesz, vagyis az iráni parlament legfőbb célja a külföldi befolyás korlátozása volt, ám a britek egy birodalmat építettek az oszd meg és uralkodj ősi elvére és sikerült oly módon meggyengíteniük a sah ellenállásával és az orosz betörésekkel küzdő, az alkotmányos szellemet belül is megkérdőjelező erőket, hogy az 1919-ben megkötött angol-perzsa egyezménnyel megkísérelték Iránt protektorátusi státuszba kényszeríteni (Encyclopaedia Iranica).

A kozák mintára szervezett perzsa elit alakultban harcoló Reza Kahn Szavádkuhi elszánt katonatiszt volt, aki részese lett 1921-ben annak a katonai puccsnak, amely Teherán elfoglalásához, majd az új, központosított iráni állam megszületéséhez vezetett. Reza Kahn először hadügyminisztere, majd miniszterelnöke lett az új államnak. A Kádzsár dinasztia uralkodójának gyengekezűsége megnyitotta az utat egy új erő felemelkedése előtt: a parlament 1925-ben Reza Pahlavitkiáltotta ki sahhá, aki uralkodói névválasztásával is az iszlám előtti történelmi perzsa hagyományok erősítését hirdette, irányt mutatva erősen nemzeti jellegű politikájának.

Az állam újjászervezése indokolt volt, ám a lehetőségek tárháza korlátozott. Az alkotmányos átalakulás mértékének kérdése továbbra is megosztotta az elitet, amely féltette előjogait és kulturális identitását. Reza sah – pozíciójából fakadóan – nem volt demokrata és nem támogatta a köztársaság gondolatát, ami azonban nem jelentette, hogy politikai rövidlátás jellemezte volna. Számos, Irán történetében máig meghatározó reformok egész sora fűződik nevéhez: modern bürokrácia, vasúti és közúti infrastruktúra fejlesztések, világi igazságszolgáltatás és oktatás bevezetése, a törzsi megosztottság és a vallás szerepének csökkentése mind olyan törekvések voltak, amelyek Iránt közelebb hozták ugyan a fejlett nyugati világhoz, de a sahot eltávolították népe és politikai szövetségesei egy részétől. 

Reza Pahlavi felismerte, hogy országa versenyképességének fenntartása kulcsfontosságú annak érdekében, hogy Irán önálló tényezőként, saját jogán érvényesülhessen a világgazdasági körforgásban. Ehhez azonban meg kell szabadulnia azoktól a terhes, vallási eredetű tradícióktól, amelyek béklyóként visszafogják teljesítményét: tanult és képzett új generációkat, művelt férfiakat és nőket akart, akik rendelkeznek azzal a tudással, amely ha párosul az országban rejlő energiaforrásokkal, páratlan lehetőségeket nyit meg az ország számára, és ezzel a nagymúltú perzsa hatalom ismét elfoglalhatja méltó helyét a világban. 

Bár a sah próbálkozása a dicső perzsa múlt feltámasztására a korban jellemző és számos európai példával megtámasztható nemzeti törekvésnek tűnhetett, valójában a preiszlám gondolatnak társadalmi talaja a 20. századi Iránban már kevéssé volt. Az iszlámnak az emberi életről és a társadalmi működés alapvető normáiról szóló tanításai másként mutattak egy nyugati világot megjárt, korszerűbb gondolatvilágú tiszt szemében, mint egy iráni átlagember számára, aki jó eséllyel sosem látott mást, mint azt az életet, amit maga körül megismert, és amelyet az apja, és annak az apja is élt. Így Reza sah törekvéseinek, jobbító szándékának – amelyet mindenkor saját monarchikus uralmával párosított – egyszerűen nem volt érdemi társadalmi bázisa. Reformjai csak részben és fejlettebb régiókban hatottak, nem voltak általános érvényűek, sok helyütt szabotálták őket. Közben a britekkel 1933-ban egy nem kellően előnyös egyezmény köttetett az olajkitermelésről, ami tovább csökkentette a sah támogatottságát (Backgrounder: History of Iran).

A második világháborúban a szövetségeseknek szüksége volt Irán útvonalaira a szovjet háborús utánpótlás biztosításához, ezért az ország 1941-ben brit-szovjet megszállás alá került, amely a sah elmozdításához és fiának, Mohammad Reza Pahlavinak a trónra kerüléséhez vezetett. Miután Mosaddegh miniszterelnök államosította az iráni olajat, a britek puccsot generáltak és megdöntötték a kormányt. A sah száműzetésbe kényszerült, majd 1953-ban a CIA és a britek támogatásával ismét trónra került. Ezt követően egyre hangosabban szorgalmazta a társadalom „nyugatosítását”. Mivel azonban a hatalmát külföldi segítséggel szilárdította meg, ez a körülmény súlyos árnyékot vetett uralmára. Amikor 1963-ben meghirdette Fehér Forradalom elnevezésű programját, többek között női választójogot, föld- és oktatási, valamint ipari reformokat ígért. Törekvései, amelyekkel lényegében apja nyomdokaiban járt, valóban segítették az iráni társadalom fejlődését: felgyorsult az urbanizáció és bővült a középosztály. Ugyanakkor nőtt az elégedetlenkedők száma is, akik úgy érezték idegen kultúra fenyegeti ősi hagyományaikat, identitásukat. Az állam olyannyira fontosnak tartotta a reformok érvényre juttatását, hogy üldözte az ellenzéket, korlátozta a másként gondolkodók politikai szereplését.

Irán nyugati arca – Mohammad Reza Pahlavi sah és felesége Kennedy elnök vendégei a Fehér Házban, 1962 Forrás: Pbs.org

A rendkívül heterogén ellenzéki palettán csak egy volt a vallási intézmények szerepének korlátozását ellenző Ruhollah Khomeini mozgalma, amely a hatvanas évektől egyre határozottabban szembe helyezkedett a sahhal és politikájával. Bár az olajból az állam jelentős bevételekre tett szert, a fényűző uralkodói reprezentáció és a nyugatos külsőségek nyílt demonstrálása sokak szemében inkább ellenszenvessé tette a sahot és külföldi hatalmak kiszolgálójaként tüntette fel. Tömegtüntetések kezdődtek, amelyekkel szemben az állam helyenként erőszakosan lépett fel. A franciaországi száműzetésben lévő Khomeini sikerrel igyekezett távolról feltüzelni az elégedetlenkedőket és az ellenállás vezéralakjává vált. Amikor a sah 1979. január 16-án elhagyni kényszerült az országot, távozásának fő oka nem annyira Khomeini mindent elsöprő támogatottsága, mint inkább személyének és rendszerének súlyos legitimációs válsága volt: honi hívei elhagyták és a nyugati erők támogatása már inkább gyengítette, mint erősítette pozícióját.

Köztársaság – névleg

Amikor 1979-ben létrejött az Iszlám Köztársaság, az állam csak nevében hirdetett népszuverenitást: bár tartottak választásokat, létezett parlament és intézményrendszer, a törvényhozó hatalom felett ott állt a Legfelsőbb Vezető, Ruhollah Khomeini, akinek tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt. A „győzelmet” kivívó Forradalmi Gárda és a vallási bíróságok az állami szervek mellé, majd fölé kerültek. A korábbi ellenzéki csoportokat ugyanúgy üldöztek, tiltották. A „demokratikus fordulatból” tehát csak a fordulat teljesült, a demokrácia út közben – mint már oly sokszor a történelemben – megint csak elsikkadt, mert az új elitnek kevéssé volt igénye a hatalom megosztására. 

Az USA-val való szembenállás, amely kicsúcsosodott a teheráni követségi túszdrámában (Khomeini követői megszállták az USA nagykövetségét, amiért a nyugati ország beutazási engedélyt adott a rákos beteg Pahlavi sahnak orvosi kezelés céljából), majd az Irakkal vívott háborúban, erősítették és igazoltnak mutatták Khomeini rendszerének forradalmi, háborús, nyugatellenes retorikáját: Irán szüntelenül hadban állt és a bizonytalanságban ki lehet jobb vezető, mint a próféta útját járó Legfelsőbb Vezető? A háborús pszichózis, mint a politikai status quo fenntartásának segédeszköze, nem először és nem is utoljára bizonyított ekkor a történelemben. 

Ruhollah Khomeinit 1989-ben bekövetkező halála után Ali Khomenei követte a Legfelsőbb Vezető posztján (a Khomenei elnevezés nem rokoni kapcsolatra, hanem Khomein városára utal). Az új vezetőt a Szakértők Gyűlése választotta meg, így legitimitása már kevésbé volt erős, mint elődjéé, akit a forradalom emelt fel, ezért igyekezett a rendszer egységét fenntartó intézményrendszert erősíteni. Az iraki háborút követően azonban az állam gyengülni látszott, a forradalmi hevület érezhetően alább hagyott és a Mohammad Khatami elnök nevéhez köthető 90-es, 2000-es évek a gazdasági felkapaszkodás, a reformok és megélénkülő közéleti viták időszakát hozta el. Demokratikus áttörés mégsem következhetett be, mert a Legfelsőbb Vezető, és az általa jóváhagyott tagokból álló Őrök Tanácsa, valamint a Forradalmi Gárda minden érdemi változtatási kísérletet blokkolt (Abbas Amanat: Iran: A Modern History).

Mahmúd Ahmadinezsád elnöksége (2005-2013) egyfajta immunreakciója volt az államnak a progresszív törekvések ellensúlyozására: a nyugatellenes retorikát, a nukleáris program fontosságát hangsúlyozta, és a tömegpropaganda faék egyszerűségű jelszavait, „szegénypártiságot” és „elitellenességet” hirdetett, miközben kíméletlenül elnyomta a Zöld Mozgalmat, amely a politikai berendezkedés demokratikus átalakítását szorgalmazta. A politikai rendszerek ingatag természetének törvényszerűsége szerint némi enyhülésnek kellett következnie: Irán 2015-ben vállalta nukleáris programja korlátozását, és úgy tűnt megindulhat ismét a párbeszéd. Ám amikor Donald Trump amerikai elnök kilépett a nemzetközi megállapodásból (2018), az ország retorikája ismét harciasabbá vált, kül- és belpolitikában egyaránt. Jina Mahsa Aminierkölcsrendészek általi bebörtönözése, majd tragikus halála országos tüntetéshullámot eredményezett. Bár az állam elfojtotta a megmozdulásokat, a társadalmi elégedetlenséget megszüntetni nem tudta.

Egy tüntető meggyújtja Ali Hámenei ajatollah fotóját – Meddig lesz még szükség Legfelsőbb Vezetőre? Forrás: economictimes.indiatimes.com

Irán számára a Nyugattal való szembenállás ma kulcsfontosságú, identitásképző tényező. A nemzeti önállóság kifejező eszközévé váló nukleáris program és a zsidó állam felszámolására törekvő terrorcsoportok támogatása elsődleges fontossággal bír politikájában. Az Egyesült Államokkal való főként ideológiai szembenállás Iránt régóta gazdasági hátrányban tartja, szankciókkal terheli. A napjainkban nyílt katonai konfliktussá eszkalálódó helyzet, amely a Hormuzi-szoros lezáráshoz vezetett, az időről-időre kiújuló közel-keleti diplomáciai és katonai konfliktusok és változó hangfekvésű kardcsörtetések történetének újabb fejezete. Az olaj értékesítéséből finanszírozzák ugyan katonai és nukleáris terveiket, ám a társadalmi jólét megteremtésére kevéssé költenek. Ugyanakkor a globalizáció és az információ áramlás felgyorsulásának köszönhetően egyre markánsabb véleménykülönbség alakult ki a népesség és a politikai elit között a teokratikus hatalom által hirdetett életelvek, a társadalom uniformizálása, a nők jogi értelemben való leértékelése kapcsán. Különösen a fiatal korosztályok számára nehéz már azonosulni a több évtizedes forradalmi narratívával, ami állandó konfliktus gerjesztő törekvéseivel kívül tartja az országot a széleskörű nemzetközi együttműködésben érdekelt országok körén és megbéklyózza mindazokat, akik szeretnének profitálni a nyugati világgal való kapcsolattartásból. 

Vajon meddig tud még uralkodni Iránban a ma hivatalos politikai szemlélet? Mikor jöhet el a megbékélés, és ha eljön, mit hoz majd az ott élők számára? Demokratikus átalakulást, prosperitást és egy szabadabb társadalmat, vagy – amint a Legfelsőbb Vezető és hívei jósolják – szolgaságot és nyugati pénzszivattyúkat, amelyek a kapitalizmus törvényszerűségei szerint kifosztják és lealacsonyítják majd Irán nagymúltú népét? Ennek a tanulmánynak nem az volt a célja, hogy megválaszolja ezt a kérdést. Inkább csak igyekeztünk rámutatni, hogy Irán múltja gazdagabb, színesebb és értékesebb annál, mint hogy jelenlegi vezetőiről ítéljük meg. Bízzunk abban, hogy a 93 milliós népességű perzsa állam, amely talán korántsem viszonyul oly ellenségesen a Nyugathoz, mint első ránézésre gondolnánk, képes megtalálni fejlődésének útját ezúttal is, ahogy azt megtette már számos alkalommal történelme során.

IRODALOM

1. Encyclopaedia Iranica. Ed. Ehsan Yarshater. Routledge & Kegan Paul. London – Boston, 1982–2004. https://www.iranicaonline.org/articles/iran-ii1-pre-islamic-times
2. Backgrounder: History of Iran — Late 19th century to present. PBS News Classroom, 2026. https://www.pbs.org/newshour/classroom/classroom-voices/educator-voices/2026/04/backgrounder-history-of-iran-late-19th-century-to-present
3. Abbas Amanat: Iran: A Modern History. Yale, 2017. https://macmillan.yale.edu/middleeast/publications/iran-modern-history-0