Afrikában, Délkelet-Ázsiában és Európában már nem az a kérdés, hogy jelen van-e Kína, hanem az, hogy meddig marad csendes megfigyelő, és mikor lép fel egy új világrend aktív alakítójává. Az elmúlt két évtizedben Kína nemcsak gazdasági szuperhatalommá nőtte ki magát, hanem egy globális befolyási övezetet is kiépített – méghozzá szinte észrevétlenül, vagy legalábbis úgy, hogy annak valódi céljai gyakran csak utólag válnak világossá. A hivatalos retorika a kölcsönös előnyökről, a fejlődő világ támogatásáról és a multipoláris világrend építéséről szól. A valóság azonban ennél jóval komplexebb.

Afrikában Kína stratégiája egyértelmű: nyersanyagokért és politikai befolyásért cserébe infrastrukturális beruházásokat és pénzügyi támogatást kínál. A kínai beruházások – vasútvonalak, kikötők, erőművek – nem pusztán a helyi gazdaság fejlesztését szolgálják. Ezek kritikus kapcsokat hoznak létre Kína és az érintett országok között, miközben hosszú távú adósságterhet róhatnak rájuk. 

A kontinens elmaradottsága, bőséges nyersanyagai és olcsó munkaereje ideális terepet biztosított Kína gazdasági és stratégiai céljaihoz: nyersanyagot importál, iparcikket exportál, beruház, hiteleket nyújt, és technológiát épít ki. A 2013-ban indított Egy övezet, egy út kezdeményezés  (BRI) ennek a globális jelenlétnek a kulcsa, amely Kelet- és Közép-Afrikát a vasúti, energetikai és távközlési hálózatok centrumává kívánja tenni. A Nairobi–Mombasa vasútvonal vagy az addisz-abebai városi vasút projektjei éppúgy Kína infrastrukturális befolyását növelik, mint a guineai vízerőmű, amely bár energetikai többletet teremtett, tízezrek földjeit öntötte el, komoly társadalmi feszültséget generálva. 

A beruházások motorját jellemzően kínai állami bankok hitelei hajtják, de a látszólag kedvező feltételek gyakran hosszú távú adósságcsapdába taszítják a partnerországokat. Eközben Kína távközlési óriásai, a Huawei és a ZTE építik az afrikai internetet és mobilhálózatokat, beleértve az 5G infrastruktúrát is – olyan környezetben, ahol az adatvédelem, a transzparencia és a digitális szuverenitás sokszor teljesen hiányzik. 

A kínai stratégia láthatóan túlmutat a rövid távú üzleti hasznon: a kínai társadalom középosztályba emelkedésével és az otthoni munkaerőköltségek növekedésével párhuzamosan Peking új „olcsó világműhelyeket” keres – Afrika pedig erre a szerepre tűnik kijelöltnek. Kína jelenléte így nem csupán gazdasági együttműködés, hanem geopolitikai újrapozicionálás: egy olyan projekt, amely egyszerre táplálja a kínai ipart, alakítja Afrika jövőjét, és hosszú távon Kína globális befolyásának architektúráját is megrajzolja. 

Ezt a kommunista víziót erősen fellendítheti Donald Trump akaratlanul is, mivel megválasztása óta az Egyesült Államok jelentős mértékben visszavágta külföldi segélyprogramjait Afrikában. 2025-re az USAID afrikai programjainak finanszírozása nagyrészt megszűnt, amely egyrészt máris komoly humanitárius válságokat idézett elő például Szudánban vagy Dél-Afrikában, másrészt csökkenti az USA befolyását a régióban. Eközben Peking 50 milliárd dolláros új beruházási csomagot jelentett be a térségben, amely infrastrukturális projektek, nyersanyag-kitermelés és politikai együttműködések formájában erősíti meg a kínai jelenlétet. 

Délkelet-Ázsia térsége számára Kína egyszerre jelent lehetőséget és fenyegetést. Az Egy övezet, egy út kezdeményezés részeként megvalósult vasút- és kikötőépítések, valamint a digitális infrastruktúra fejlesztése gazdasági fellendülést hozott sok országban. Ezzel párhuzamosan viszont növekedett a kínai katonai jelenlét is, különösen a dél-kínai-tengeri vitás területeken. A mesterséges szigetek militarizálása, a haditengerészeti járőrözések és a hadgyakorlatok célja egyértelmű: Peking katonai fölényt kíván szerezni stratégiai tengeri útvonalakon, amelyek létfontosságúak kereskedelme és energiaszállítása szempontjából. Miközben az ASEAN országok (Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége) kereskedelmi szempontból Kína felé húznak, biztonságpolitikai téren sokan inkább az Egyesült Államokkal próbálnak ellensúlyt képezni. Ez a kettősség adja Délkelet-Ázsia lüktető feszültségét: Kína nemcsak gazdaságilag, hanem katonailag is körbeöleli a térséget.

Ha már Ázsia, feltétlenül szót kell ejteni Oroszországról is. Vladimir Putyin ugyan nem szeret gyengének tűnni, a háttérben azonban az ukrajnai háborúja olyan terhet rótt országára, amitől talán soha nem szabadul meg. Oroszország gazdasági nehézségei ugyanis Peking malmára hajtják a vizet. 2024 végére Moszkva 169,3 milliárd dollárnyi adósságot halmozott fel Kína felé, ami a világ egyik legnagyobb kétoldalú tartozása lett. A kínai vállalatok aránya az új oroszországi cégbejegyzésekben  drasztikusan megnőtt: 2021 és 2024 között 400%-os növekedést mutattak, és 2024-re már az újonnan alapított vállalatok 34%-a kínai volt. Oroszország gazdasági szuverenitása egyre inkább Kína befolyása alá kerül – ami geopolitikai értelemben is erősíti Peking pozícióját a globális színtéren. 

Európa

Kína Európában sokkal kifinomultabb taktikát alkalmaz. Az állami és magánkézben lévő kínai vállalatok célzottan vásárolnak be stratégiai ágazatokban: energiahálózatok, kikötők, high-tech cégek és most már akkumulátorgyárak is sorra kínai tulajdonba kerülnek vagy kínai finanszírozásban épülnek. E beruházások nem öncélúak: Kína szándéka a hosszú távú technológiai és logisztikai függőség kialakítása. 

Görögország egyik legfontosabb tengeri kapujaként Pireusz kikötője stratégiai jelentőségű pont Európa kereskedelmi térképén. Kína már a 2008-as globális pénzügyi válság után felismerte a lehetőséget: amikor a görög állam súlyos adósságválságba került, a kínai állami COSCO hajózási óriás először üzemeltetési jogokat szerzett a kikötő konténertermináljain, majd 2016-ban a privatizáció keretében megvásárolta a kikötői hatóság többségi, 51%-os tulajdonrészét, amit 2021-re 67%-ra növelt. A befektetés nyomán Pireusz forgalma látványosan nőtt: a kikötő rövid időn belül a Földközi-tenger egyik legforgalmasabb logisztikai csomópontjává vált, és a kínai áruk fő belépési pontjává az európai piacra. 

Bár a görög kormány kezdetben üdvözölte a munkahelyeket és a gazdasági fellendülést, az EU döntéshozói egyre inkább stratégiai aggodalommal figyelik, hogy egy uniós tagállam egyik legfontosabb infrastruktúrája egy kínai állami vállalat irányítása alá került. Peking számára Pireusz nemcsak logisztikai csomópont: ez a kínai Egy övezet, egy út kezdeményezés  európai hídfőállása, amelyen keresztül szárazföldi (vasúti) kapcsolatokat építhet Közép-Európa felé – például a Belgrád–Budapest vonalon.

CATL Debrecenben: stratégiai lábnyom Európa szívében

Kína technológiai és ipari előretörésének egyik zászlóshajója a CATL (Contemporary Amperex Technology Ltd.), a világ legnagyobb elektromosautó-akkumulátor gyártója. 2022-ben a cég bejelentette, hogy Debrecenben építi fel első európai gyárát, méghozzá több mint 7,3 milliárd eurós beruházással – ez nemcsak Magyarország, de az egész régió eddigi legnagyobb zöldmezős beruházása. A gyár célja, hogy kiszolgálja a kontinens elektromosautó-gyártóit, köztük a BMW-t és a Mercedest, amelyek szintén jelentős magyarországi jelenléttel bírnak. A beruházás iparpolitikailag kulcsfontosságú: Európa jövője az e-mobilitásban dől el, és Kína már most részesedést szerez az akkumulátorgyártási lánc legkritikusabb pontján. A projekt ugyanakkor nem mentes a vitáktól: környezeti aggályok, vízhasználat, átláthatóság és a helyi közösség részéről érkező ellenállás is kíséri. Mindezek ellenére a beruházás zöld utat kapott, sőt, az Orbán-kormány stratégiai partnerségi státuszt adott a kínai cégnek, jelezve, hogy Budapest Kína egyik legnyitottabb uniós partnere. A CATL-debreceni projekt nemcsak gyár, hanem befolyási zóna: Kína ipari jelenlétének és technológiai befolyásának kitüntetett pontja az EU-n belül.

Pireusz kikötője Görögországban, a CATL óriásberuházása Magyarországon vagy a német ipari felvásárlások egyaránt azt szolgálják, hogy a kínai áruk gyorsabban jussanak Európába, és hogy kritikus iparágakban Kína is részesedjen a döntéshozatalból. Az EU egy része felismerte a veszélyt – ezért születtek intézkedések a külföldi befektetések szűrésére –, de a belső megosztottság (főként Közép- és Kelet-Európa nyitottsága) miatt Peking még mindig könnyedén mozog a kontinensen.

Arról nem beszélve, hogy az orosz–ukrán háború továbbra is komoly gazdasági nyomás alatt tartja Európát. A 2024-es évben az EU gazdasága 0,8%-os GDP-csökkenést szenvedett el, miközben a védelmi kiadások növekedése, az energiaválság és az infláció tovább nehezítette a helyzetet.
Az állandó válságkezelés elvonja Európa figyelmét a globális stratégiai kérdésekről, így Kína szinte zavartalanul bővítheti befolyását Afrikában, Délkelet-Ázsiában és még az európai gazdaság kulcsfontosságú ágazataiban is.

Tajvan

A világ sokszor külön kezeli Kína kereskedelmi, katonai és diplomáciai lépéseit – ám a háttérben szinte minden stratégiai mozgás összefügg Tajvannal. A kínai vezetés számára Tajvan nem csupán egy „elszakadt tartomány”, hanem a kínai nemzeti egység szimbóluma. Ezért Afrikában, Délkelet-Ázsiában és Európában is kulcsfontosságú cél: megvásárolni vagy meggyőzni az országokat arról, hogy Tajvant ne ismerjék el, sőt, kerüljék a hivatalos kapcsolatok minden formáját. 

Tajvan elszigetelésének stratégiája nemcsak katonai készültséget vagy nemzetközi fórumokon való blokádot jelent, hanem sokszor nyílt gazdasági és diplomáciai nyomásgyakorlást is. Ennek egyik legmarkánsabb példája Litvánia esete, ahol 2021-ben a kormány engedélyezte, hogy Vilniusban „Taiwan” néven nyíljon meg a tajvani képviseleti iroda – szemben az addig megszokott „Taipei” elnevezéssel. Ez a névválasztás szimbolikus volt, és Kína élesen reagált: visszahívta nagykövetét, lefokozta a diplomáciai kapcsolatokat, majd gazdasági retorziókba kezdett. Litván exporttermékek sorát tartóztatták fel kínai kikötőkben, miközben Peking nyomást gyakorolt több multinacionális vállalatra, hogy azok ne használjanak litván beszállítóktól származó alkatrészeket, különben elveszíthetik a kínai piacot. Ez gyakorlatilag de facto kereskedelmi blokádot jelentett egy EU-tagállammal szemben. Bár Litvánia kiállt álláspontja mellett, a belpolitikai következmények is érezhetőek voltak: a lakosság jelentős része megkérdőjelezte a kormány döntését, és 2024-ben a hatalomra került új kormányfő, Gintautas Paluckas már úgy nyilatkozott, hogy az iroda névválasztása „súlyos diplomáciai hiba” volt, jelezve a kapcsolatok javításának szándékát. 

A litván eset nem elszigetelt: a Cseh Köztársaság is feszültségbe került Pekinggel, miután magas szintű tajvani delegációkat fogadtak, és együttműködést hirdettek több területen, beleértve a hírszerzést és a technológiai befektetéseket is. Ugyanakkor Kína gazdasági súlya Prágában korlátozottabb, így a nyomásgyakorlás kevésbé volt hatásos. Mindez azt mutatja: Kína világszerte szankciós eszköztárat alkalmaz a Tajvannal kapcsolatos „vörös vonalak” átlépőivel szemben, és ha kell, egész országokat próbál térdre kényszeríteni gazdasági befolyása révén – miközben másokat megelőző jelleggel elrettent a hasonló diplomáciai gesztusoktól.

A gazdasági ösztönzők és diplomáciai nyomásgyakorlás – lásd Litvánia példája – azt mutatják, hogy Peking hajlandó kemény árat fizettetni azokkal, akik megsértik az „egy Kína” elvet. Kína így már most puha elszigeteltségbe zárja Tajvant, miközben katonai készültségben tartja a sziget környékét.

Hongkong

2025 áprilisában történelmi fordulat következett be Hongkongban: az utolsó jelentős ellenzéki szervezet, a Demokratikus Párt bejelentette feloszlását. A döntés mögött egyértelműen a kínai kormány által gyakorolt politikai nyomás állt. A párt korábbi vezetői szerint közvetett és közvetlen fenyegetéseket kaptak: ha nem oszlatják fel önmagukat a 2025-ös helyhatósági választások előtt, súlyos következményekre – például letartóztatásokra – számíthattak volna.
A párt már 2021 és 2023 során sem tudott jelölteket indítani a „patrióták által uralt” választásokon, így a kínai vezetés szerint történelmi küldetésük véget ért.
Ezzel Hongkong, amely egykor a szabad véleménynyilvánítás szimbóluma volt Ázsiában, politikailag gyakorlatilag teljes mértékben Kína ellenőrzése alá került.

A hosszú távú kínai terv: a világrend átalakítása, saját arculatra

Kína globális stratégiája nem rögtön látható, de határozott: egyszerre akarja biztosítani gazdasági túlélését, katonai dominanciáját és ideológiai befolyását. Az Egy övezet, egy út kezdeményezés a világ infrastruktúráját fonja körbe kínai szálakkal. A BRICS és más alternatív együttműködések pedig új politikai táborokat formálnak a nyugati világrend ellenében. Kína célja nem feltétlenül az, hogy háborút indítson – sokkal inkább az, hogy újraírja a globális szabályokat úgy, hogy azok Kína felemelkedését biztosítsák, miközben minimalizálják a nyugati beavatkozás lehetőségét. Ebben a világban Kína nem egy a sok közül lenne – hanem a megkerülhetetlen központ, amelytől az egész Világ függ.

Kiemelt képünk AI illusztráció.