---

Fakelaki. A szó eredeti jelentése „kis boríték”, és a csúszópénzek átadásának széles körben elterjedt szokására utal Görögországban. A GAN Integrity 2020-as jelentése szerint érintettek a bíróságok, közszolgáltatók, adó- és vámhivatalok, és természetesen a közbeszerzések is. Az Eurobarometer által megkérdezett görög vállalatok beszámolói alapján a vesztegetéssel szerzett állami szerződések rendkívül gyakoriak. Sokan vélik közülük, hogy a nyertes személye gyakran már a pályázat kiírása előtt eldől, a kritériumok a favorizált jelöltekre vannak szabva és a látszólag versengő pályázók összejátszanak egymással. Görögország korrupció elleni küzdelemért felelős minisztere, Panagiotis Nikoloudis becslése szerint az állami szerződések értékének 2 – 2,5%-a kerül visszaosztásra a korrupciós cselekményben segítő köztisztviselőknek, de ez az arány a fegyverbeszerzések esetén akár 4% is lehet. A napvilágra került, nagyobb volumenű ügyek némelyikében olyan ismert vállalatok is érintettek voltak, mint a svájci gyógyszergyártó Novartis vagy a német Siemens konglomerátum. A politikai szálak a Novartis esetén Antonis Samaras ex-miniszterelnökig, a Siemens ügyben pedig Tasos Mantelis ex-közlekedési miniszterig vezettek.

Ez a cikk a Török Ágnes Cikkíró-Pályázat díjnyertes írása.

Politikai befolyás: egy világszerte kapós árucikk

A GAN jelentésének elkészültekor a korrupcióval jócskán átitatott Görögország 100-ból 50 pontot kapott a Transparency International Korrupció Észlelési Indexén (továbbiakban: CPI). 2024-ben ugyanezt a nem túl előkelő pontszámot a vizsgált országok kétharmada nem vagy alig érte el, köztük több Európai Uniós tagállammal, sorrendben Görögország, Szlovákia, Horvátország, Málta, Románia, Bulgária és sereghajtóként Magyarország. (A Transparency skáláján a magasabb pontszám kisebb korrupciós kitettséget jelent, az élen végző Dániát például legutóbb 90 pontra értékelték.) Ha megvizsgáljuk a 70 pont körül teljesítő országokat (2020-ban ilyen volt például Uruguay, Franciaország és Bhután) feltűnő, hogy esetükben a korrupció már nem hatja át olyan széles körben az állami szektorokat, mint Görögországban_. A közbeszerzések kenőpénzekkel vagy megfelelő kapcsolatrendszerrel való elnyerésének tendenciái azonban még mindig stabilan jelen vannak, ehhez társulnak Uruguayban az időnként korrumpálható közhivatalnokok, Bhutánban a vámtisztviselők széles körű visszaélései, míg Franciaországban például az ingatlanfejlesztési projektek engedélyezéshez fűződő korrupció. 2024-ben a vizsgált 180 ország 88%-a 70 vagy kevesebb CPI pontot szerzett, azaz nyolcból hét államban – köztük Belgiumban, Ausztriában és az Egyesült Államokban – legjobb esetben is a fentiekhez hasonló mértékű korrupció feltételezhető.

A CPI skála másik végéhez közelítve a 30 pont körüli érték jelentését Pakisztán 2020-as jellemzése segíthet megérteni. Ebben az országban a korrupció nem pusztán elterjedt, hanem kivétel nélkül minden szektort és intézményt átható működésmód. Ráadásul nem korlátozódik a vállalatok és az állami intézmények interakcióira (a cégek 90%-a állította, hogy a közbeszerzések elnyerése ajándékokhoz kötött), hanem a hétköznapi emberek életének is szerves részét képezi. Bírósági ügyek intézése esetén a megkérdezettek kétharmada, míg a rendőrséggel kapcsolatba kerülők háromnegyede állította, hogy az adott évben vesztegetési pénzt fizetett. 

Még ennél is gyengébben teljesített azonban 48 ország a legutóbbi Transparency jelentés alapján. A leghajmeresztőbb ügyek természetét jól szemlélteti néhány afrikai eset az előző évtizedből: az érintett, fegyveres konfliktusoktól sújtott államok azóta is a legutolsó helyeket töltik be a CPI rangsorában. Szomáliában 2013-banrobbant ki a botrány, miszerint politikai szereplők a (kizárólag készpénzt használó) Központi Bank közreműködésével a közvagyon jelentős részét mindenféle álcaként szolgáló, bürokratikus kerülőutak nélkül lényegében kilapátolták. Az állami alapokból való pénzfelvételeket ugyanis az esetek 80%-ban nem hivatalok kezdeményezték, hanem olyan állami intézményeknél dolgozó magánszemélyek, akik ugyan pénzügyminisztériumi aláírással ellátott meghatalmazással rendelkeztek, de a kivett készpénzt látszólag sem fordították állami célokra. Ehelyett egyenesen szétosztogatták az egészet a politikai elitet támogató – Szomáliában egyébként többnyire klán-alapon szerveződő – klientúra tagjai között. Dél-Szudánban ugyanebben az időszakban több jelentős ügy is előkerült, köztük a „Cash Grab” néven elhíresült eset. Ennek folyamán 1 milliárd dollár élelmiszerre, gyógyszerre és üzemanyagra szánt, katari és kenyai bankoktól felvett hitel vándorolt magánzsebekbe olyan külföldön bejegyzett fedőcégeken keresztül, amelyek tulajdonosai a politikai és katonai elithez, köztük a miniszterelnökhöz és családjához köthető strómanok voltak. Ezek a cégek ráadásul nem teljesítették az állami szerződésekben vállaltakat: se gyógyszert, se élelmet, se üzemanyagot nem látott belőlük a lakosság, az államadósság viszont jelentősen megnövekedett.

Forrás: Transparency International, CPI 2024

A Föld országainak többsége tehát korrupcióval számottevően vagy akár súlyosan fertőzöttnek tekinthető, köztük rengeteg Európai Uniós „beteggel”. Ez egybecseng Dr. Aris Trantidis The Curse of Sisyphus: Clientelism and the Greek State c. előadásával_, amelyben a kutató rögtön az elején leszögezi, hogy a klientelizmus nem a kivétel, hanem maga a szabály. Különböző mértékben, de szinte mindenhol megfigyelhető ugyanis, hogy a politikai elitek kliens-hálózatokat hoznak létre, amelyek kölcsönös szívességeken alapszanak. Ezek lényege, hogy a kliensek – idejükkel, energiájukkal vagy anyagilag – támogatják a politikai aktorokat, akik cserébe közjavakat juttatnak nekik jövedelmező állami állások, közbeszerzések, kedvező törvényi szabályozások vagy akár konkrét pénzbeli juttatások formájában. A korrupciós cselekmények tehát többségében nem elszigetelt esetek, hanem ilyen klienshálózatok fenntartásának kontextusában értelmezhetők. Dr. Trantidis hangsúlyozta, hogy míg Afrikában, Latin-Amerikában, Ázsia és Kelet-Európa nagy részén ez a működésmód rendkívül jellemző, az olyan fejlettnek tekinthető országokban is előfordul, mint az Egyesült Államok vagy Nagy Britannia. Utóbbiakban a folyamat nem az átlagos állampolgárok szeme előtt zajlik, hanem zárt ajtók mögött lobbicsoportok, nagyvállalatok részvételével.

Miközben a lobbitevékenység, mint a megalapozott törvényhozáshoz szükséges információk cseréje növeli a demokratikus jogalkotás hatékonyságát, esetenként mégis a közérdek ellenében fejti ki hatását. A német LobbyControl gyűjtése alapján az Európai Uniós döntéshozatalt befolyásolva az elmúlt időszakban lobbicsoportok megakadályozták vagy késleltették a vegyi anyagokra vonatkozó rendelet reformját, a peszticidhasználat csökkentését tartalmazó javaslatcsomag, valamint az egyszer használatos csomagolásokból származó hulladék csökkentésére vonatkozó javaslat elfogadását, illetve a széndioxid-kibocsátás csökkentésének szabályozását is. Bár ritkán találkozhatunk a Katargate-hez hasonló esetekkel, amikor EU-s politikusok készpénz ellenében vetik be befolyásukat, ez nem jelenti, hogy a gazdasági szereplők ne találhatnának módot az érdekükben eljáró politikusok kompenzálására. Ennek egyik lehetséges módját írja le a forgóajtó jelenség, amikor egy személy állami pozíciók és a privát szféra olyan szektorai között mozog, amelyek szabályozásában politikai karrierje egy pontján részt vett. A Transparency International 2017-es jelentése kimutatta, hogy a 2014-ben újra nem választott Európai Parlamenti képviselők 30%-a, míg az Európai Bizottság egykori tagjainak 50%-a vált politikai szerepvállalását követően lobbistává. Az EU top-lobbistáinak 20%-a dolgozott egykor EU-s intézményekben, ráadásul néhány vállalatnál ez az arány sokkal magasabb – a Google esetén például 50%. Fontos hangsúlyozni, hogy a forgóajtó jelenség önmagában nem jelent korrupciót, ugyanakkor kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy az igen jól fizető lobbista pozíciók ígéreteinek fényében képesek-e a politikusok a közérdeket szem előtt tartani, illetve az egykori képviselők és biztosok nem élnek-e vissza lobbistaként belső információikkal és kapcsolati tőkéjükkel. Az erről szóló vita nem csak EU-s, de tagállami szinten is jelen van. Több könyv is megfogalmazta például Franciaországgal kapcsolatban azt a vádat,hogy a nagyvállalatok jövedelmező állásokkal kompenzálják az érdekükben hatalmukkal visszaélő politikusokat, élükön a bankszektorból érkezett Emmanuel Macron elnökkel, akire a “szupergazdagok elnöke” gúnynév is ráragadt.

Hungarikum-e a magyar korrupció?

Magyarország a világ középmezőnyébe sorolható a korrupció mértéke szempontjából – holtversenyben több afrikai országgal –, amellyel az Európai Unió legutolsó helyezettje lett a 2024-es CPI rangsor szerint. Éppen csak elmarad Bulgáriától, és kicsit jobban olyan közép-kelet-európai és balkáni országoktól, akik még mindig jelentős mértékben érintettek. Ahogy láthattuk, az idealizált “nyugat” országai sem mentesek a korrupciótól – különösen a közbeszerzések szektorában fordulnak elő visszaélések – de hozzájuk képest már nagyságrendi lemaradásról beszélhetünk. Mindez azonban még csak mennyiségi különbségről tanúskodik a korrupció rendkívül széles skálájával rendelkező földrészünkön, ezért érdemes a visszaélések módját is megvizsgálni.

Magyar Bálint és Madlovics Bálint A posztkommunista rendszerek anatómiája c. könyvükben amellett érvelnek, hogy az egykori szovjet-blokk országainak berendezkedését alapvetően befolyásolta e történelmi örökségük. Annak megválaszolásához tehát, hogy egyedi-e a magyarországi korrupciós rendszer, érdemes lehet e régióban végezni összevetéseket a hozzánk hasonlós CPI pontszámmal rendelkező országokkal. A különbségeket jól szemlélteti Bulgária példája, ahol egyébként a korrupciós folyamatok sokkal inkább rejtve maradnak, mint Magyarországon. Politikusok, oligarchák, média mogulok és a szervezett bűnözés verseng az állami intézmények felett gyakorolt politikai hatalomért, amivel kapcsolatban pletykák és botrányok hírei eljutnak ugyan a lakossághoz, de az esetek nincsenek olyan részletességgel dokumentálva, mint nálunk. Ami tudható, hogy a színfalak mögött oligarcha-hálózatok rivalizálásai és szövetségkötései zajlanak_,  miközben a politikai elitek egyértelműen hozzájárulnak bizonyos gazdasági szereplők vagyonosodásához. Míg Bulgáriában tehát különböző patrónus-kliens hálózatok versengenek egymással, Magyarországon egyetlen ilyen hálózat emelkedett ki – ezt tekinti a Magyar-Madlovics szerzőpáros az egyik fő különbségnek az un. patronális demokráciák (mint például Bulgária és Románia) és a patronális autokráciák (az Európai Unióban egyedüliként Magyarország) között. A 2010-es, első kétharmados győzelem előtti Magyarországon még a Fidesznek és az MSZP-nek is megvolt a maga patrónus-kliens hálózata, igaz utóbbit sokkal nagyobb fegyelmezetlenség jellemezte. E kettő ráadásul – Kerényi György tényfeltáró anyaga szerint – osztrák mintára, “nagykoalícióban” folytatott korrupciót, a mindenkori kormányzó párt(ok) javára általában 80:20 – mások szerint 70:30 – arányban osztozva az illegális, például az állami tendereket elnyerő vállalkozók által visszaosztott pénzeken. Ezt a rendszert rúgta fel 2010-ben a Fidesz.

Magyarország azonban nem pusztán azzal tűnik ki, hogy a Fidesz hatalmasra duzzadt klientúrája mondhatni monopol helyzetet élvez a korrupció hazai piacán. Az ALDE, egykori európai liberális pártszövetség 2018-ban animációs filmet tett közzé az európai adófizetők informálására azzal kapcsolatban, hogy Orbán Viktor miniszterelnöksége alatt a kormányfő családtagjai (például Tiborcz István) és közeli barátai (Simicska Lajos, Garancsi István, Mészáros Lőrinc) gyanús körülmények között gazdagodtak, ráadásul Európai Uniós forrásokat felhasználva. Azóta Mészáros Lőrinc drasztikus ütemben gyarapodva vált az ország legvagyonosabb emberévé, és 2024-ben is ő lett a legtöbb állami tendert elnyert vállalkozó. A miniszterelnök veje, Tiborcz István is jelentős növekedéssel jutott idén a leggazdagabb magyarokról szóló lista 11. helyére, szintén nem nélkülözve az állammal kötött rendkívül előnyös üzleteket. A nepotizmus és a kronizmus (“haveri kapitalizmus”) persze az egész világon elterjedt, ami azonban egyedülállónak tűnik Magyarországon a többi EU-s országhoz képest, az a közpénzből származó tőkefelhalmozások rendkívüli nagyságrendje és üteme, és a tény, hogy a kivételezett vállalkozók közül több magához a miniszterelnökhöz köthető. Mindez pedig nehezen lett volna lehetséges a Fidesz klienshálózatának egyeduralma nélkül.

Ezek alapján az Európai Unióban Magyarország kilóg a sorból mind a lobbiérdekektől befolyásolt, ám a korrupció finomabb eszközeivel élő nyugat-európai, mind az egymással versengő korrupciós hálózatok által fosztogatott kelet-európai és balkáni államokhoz képest. Hasonló korrupciós berendezkedést keresve tehát az egykori szovjet-blokk Európán kívüli szereplőit érdemes megvizsgálni, akik közül a Magyar-Madlovics szerzőpáros Kazahsztán és Oroszország patronális autokráciáit vette részletesebb elemzés alá. Ezek hasonlóságot mutatnak abból a szempontból Magyarországgal, hogy a közjavak lojális személyekhez csatornázása egy egypiramisos (azaz egyeduralkodó) patrónus-kliens hálózaton keresztül történik, amelyet például Oroszországban Putyin már hatalomba kerülésének első éveiben megalapozott, az addig anarchisztikus jegyeket mutató állam oligarcháinak megregulázásával. Másrészt, ahogy Magyarországon, úgy Oroszországban és Kazahsztánban is igaz, hogy magához az elnökhöz közeli személyek – barátok és rokonok – is jelentősen bevonódtak a korrupciós cselekményekbe. Érdekesség, hogy Orbánhoz hasonlóan a kazah elnök veje is kitüntetett helyet kapott a klientúrában. Ugyan 2019-ben Kazahsztánban leköszönt az országot a rendszerváltás óta irányító egykori pártfőtitkár, Nursultan Nazarbayev, informális hatalmát azonban még évekig megőrizte, s utódja sem vitte végig az ígért jogállamisági reformokat. Oroszországgal kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a meglévő párhuzam ellenére jelentős eltéréseket is mutat Magyarországtól. Nagyságrendekkel rosszabb helyzetben van mind a demokratikus szabadságjogok, mind a korrupció mértéke szempontjából, és éppen ezért a korrupció olyan formáit is megtalálhatjuk, amelyek Magyarországon nincsenek jelen. Az államapparátus extrém befolyást gyakorol a bíróságokra és a rendőrségre, jellemzőek a koholt vádak alapján hozott ítéletek, a tüntetőkkel szembeni rendőri brutalitás, kínzások. A vesztegetés is sokkal gyakoribb és több szektorra kiterjed, mint Magyarországon. A korrupció mértékében és az érintett szektorok tekintetében tehát felfedezhetünk különbségeket a patronális autokráciák között.

Ahogy a Direkt36 Dinasztia c. filmjében is elhangzott: a Nemzeti Együttműködés Rendszere úgy korrupt, hogy közben fenntartja a jogszerűség látszatát. Természetesen tüzetesebben megvizsgálva a közbeszerzéseket rengeteg visszaélés felszínre kerül, de minden “le van papírozva”. Nem a borítékban csúsztatott kenőpénzek országa vagyunk, ez mindenképp megkülönböztet minket az olyan – sok szempontból hasonló – államoktól is, mint Kazahsztán. Ugyanis míg a centralizált, államilag irányított korrupció virágzik, az ettől független alacsony és középszinten zajló korrupció ellen sikeresen vette fel a harcot a kormány – állítja Jancsics Dávid korrupciókutató. Valójában Orbán Viktor és köre kisajátította a korrupciót, nem pusztán vetélytársait szorítva háttérbe, hanem a társadalom minden szintjének korrupcióját becsatornázva egy közös rendszerbe: egy korrupciós malterrel összetartott rendszerbe, amelyet leöntöttek ideológiai mázzal, és még nevet is adtak neki.

Irodalomjegyzék:

1. Transparency International (2017) Access All Areas. When EU politicians become lobbyists.
2. Robert Laffont (2020) Les Voraces.
3. Michel Pinçon és Monique Pinçon-Charlot (2019) Le président des ultra-riches.
4. Magyar Bálint, Madlovics Bálint (2021) A posztkommunista rendszerek anatómiája.
5. International Press Institute (2022) Media Capture in Bulgaria: Hidden Alliances and Vested Interests.
6. Transparency International (2015) Regulating nepotism: approaches and best practices.