Interjú Mohos Zsófia dokumentarista fotográfussal

---

A nemzetiségek békés együttéléséről, az országhatárok által elválasztott palóc közösség hagyományairól és az elfeledett asszonysorsról is kérdeztem Mohos Zsófiát.

Mohos Zsófia dokumentarista fotográfus, műveivel az idei, 44.  Magyar Sajtófotó Pályázat „Társadalomábrázolás, dokumentarista fotográfia” egyedi és sorozat kategóriában is döntőbe jutott. A közönségszavazás még tart.

Mikszáth Kálmánt idéző Görbeország elnevezésű projektednek több, mint nyolcvanezer követője van a közösségi médiában. 2022-ben elnyerted a Highlights of Hungary közönségdíját, beválogattak a Hemző Károly-díj finalistái közé, Lélekjelenlét – Két palóc falu c. fotókönyved minden példánya elkelt. Nem vagy palóc származású, hogyan kezdtél el mégis kötődni Palócföldhöz olyannyira, hogy a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) ösztöndíjára palóc kutatási tervvel pályáztál?

Valóban nincsenek palóc gyökereim, de sok időt töltöttem el gyermekkoromban a nógrádi Kisecseten, ahol nagymamám házat vett a nyolcvanas években. Annyira érdekesnek találtam a paraszti életet, hogy a helyi barátnőimmel falumúzeumot is szerettünk volna alapítani anno. Édesanyám régész, úgyhogy tőle örökölhettem a régmúlt szeretetét és nagyrabecsülését. Elvarázsolt a kisecseti szomszédasszony is, a népviseletben járó Zsuzsika néni állandó sürgés-forgása, a veteményes és az állatok gondozása, így sokszor vele tartottam. Mesélt az életéről, a régi időkről. Hasonlóan Rózsi nénihez, akiről kezdő fotográfusként készítettem egy sorozatot. Annyira jól sikerültek a képek, hogy ott eldöntöttem: én dokumentarista fotográfus leszek, még ha nem is főállásban. 2017 tájékán kezdtem tudatosan Görbeország név alatt dolgozni. Aztán 2020-ban az esélytelenek teljes nyugalmával pályáztam meg az MMA hároméves ösztöndíj kiírását. Pályázatomban két egymástól közel 400 km-re fekvő palóc falu, a Nógrád vármegyei Rimóc és a szerbiai Kupuszina hagyományainak és lakóinak megörökítésére vállalkoztam.

Miért ezt a két települést választottad?

Kupuszina a legdélebbre eső palóc település; beszédében, viseletében máig őrzi a palóc hagyományokat. Rimóc szintén olyan falu, ahol sokan hordják még a viseletet, beleértve fiatalokat is, például a Mária-kultuszt megőrző, ún. Máriás-lányok. Földrajzi értelemben ez keretet szabott a vállalkozásomnak. De azon én is meglepődtem, hogy mennyire megérintenek azok az addig el nem mesélt, mélyen az arcbarázdákba temetett sorsok, amelyeket megosztottak velem az idősek. Azóta is erősen kötődöm néhány nénihez és bácsihoz. Sajnos többen elhunytak már azok közül, akiket fotóztam.

Az MMA ösztöndíj véget ért, mégis visszajársz fotózni mind a Vajdaságba, mind Nógrádba. Ismert dokumentarista fotográfus lettél, mindemellett a hétköznapokban gyermekek mozgásfejlesztésével foglalkozó gyógytornász-fizioterapeuta és két gyermekes édesanya vagy. Hogyan jut energiád mindenre, mi hajt előre?

Nehéz mindent beosztani és minden szerepben helytállni. Ugyanakkor, a vajdasági utazások és a Nógrádban eltöltött napok feltöltenek. Olykor erőn felüli energiát teszek bele, de ugyanennyit vissza is kapok. Szeretek ott lenni és beszélgetni, kapcsolódni a helyiekhez, akkor is, ha fénykép nem is készül. Erről eszembe jut Rózsika néni, ő egyszer azt mondta nekem: „Zsófikám, csak a hit, a remény és a szeretet van, na meg az akarat! És az akarat az, ami visz előre”. 

Úgy érzem, unokájukként szeretnek engem és én is nagyon kötődők hozzájuk. Hallgatva a történeteiket, életbölcsességüket rám is átterjed a belső nyugalmuk. Ezek az őszinte beszélgetések a saját életem és a családom sorsával kapcsolatos dilemmákat, traumákat is oldják bennem és erőt adnak a hétköznapok taposómalmához.

Küldetésemnek érzem megörökíteni ezt a közel sem idilli körülmények között megöregedett, nehéz sorsú, annál inkább szerethető generáció történeteit. Igyekszem, amennyire csak lehet, a fiaimat is bevonni, megismertetni velük azokat a néniket, akikkel szorosan tartom a kapcsolatot és bemutatni nekik a paraszti életet és annak hagyományait, például a viseletet és a zarándoklatokat. Szeretném, ha betekintést nyernének egy természetközelibb, sok tekintetben egyszerűbb, lassabb valóságba, amelyet a harmónia, a létezés öröme és a természetes időtlenség jellemez.

Betlehemezés Hollókőn 2023 Karácsonyán. Helyi fiatalok egy 110 éves templom alakú betlehemmel járják a falut

2025 őszén rendezték meg a III. Nógrád vármegyei Népviseletes Bált, melyre 39 településről érkeztek viseletben fiatalok és idősek egyaránt. A Bál ötletgazdája voltál, sőt a tavalyi TEDx Talks rendezvényen rimóci népviseletben adtál elő. Mi a viselet igazi értéke és jelentősége?

Igen, három évvel ezelőtt említettem meg a rimóciaknak, hogy jó lenne összehozni a palóc közösséget a népviseletük apropóján. Nagyon sok faluban már jó ideje kivetkőztek (értsd: „hagyományos viselet elhagyása”, „városi öltözetre váltás) az emberek, de Rimócon a viselet hordása ma is jellemző. Ennek a kulcsa az, hogy alkalmakat teremtenek rá, ilyen a szüreti bál, a lakodalmak, a búcsúk és a már említett, Máriás-lányok alkalmai. A rimóciaknak megtetszett az ötletem, a szervezést már ők bonyolították. A vajdasági Kupuszináról tavaly tudtak először részt venni a bálon. Egymástól négyszáz kilométerre élő, országhatárok által elválasztott palócok megható találkozása volt. Több száz viseletet láthattunk, hiszen mindenkinek egy teljes ruhatára van, meg van a rendje annak, hogy ki mit visel életkor, családi állapot, valamint az esztendő aktuális szakaszának megfelelően. Azt gondolom, hogy a viselet erősíti az egyén hovatartozását, tiszteletet fejez ki a múlt és a gyökerek iránt, egyben egy élő mozgású, aprólékosan díszített, gyönyörű ruha. Minél több település kivetkőzik, annál többet veszítünk. Nem szabad, hogy a népviselet valamiféle jelmezzé degradálódjon, miközben az a kulturális emlékezet egyfajta kódja, kifejezi, hogy kik vagyunk és kik lehetünk.

Egy letűnő világról készíted talán az utolsó felvételeket, amelyek nagyfokú emberszeretetről és közösségvállalásról tanúskodnak és kulturális antropológiai jelentőséggel is bírnak. A könyvedben és a közösségi médiában számos élettörténetről beszámolsz, melyeket az idősek megosztottak veled. Hogyan veszed rá őket, hogy meséljenek?

Amit a közösségi médiában megosztok, az csak a jéghegy csúcsa. Én nem tudok semleges maradni, még akkor sem, ha egy dokumentarista fotográfustól ez lenne az elvárás. Lassan, fokozatosan közelítem meg az időseket, van, hogy csak sétálok a faluban, elmegyek velük a templomba, vagy helyi közösségszervezők mutatnak be nekik. Az első találkozás során nem is szoktam fényképezni. Csak leülök velük beszélgetni. Van egy olyan áldásom, hogy könnyen megnyílnak nekem az emberek. Türelemmel, empátiával és figyelemmel fordulok feléjük. Olyan is van, hogy elkísérem őket a napi teendőjükre. Babot szedek velük, viszem a vödröt, cipelem a szatyrot és közben beszélgetünk vagy leülök velük együtt imádkozni. Majd, egy másik alkalommal fényképezek – ha engedik – az otthonukat, a veteményest, vagy a Bözsi, Marika, Rózi néniket a megszokott tevékenységük közben. Sosem rendezem meg a jeleneteket. Statisztikai okokból több asszonnyal, mint férfivel tudtam kapcsolatot teremteni és talán nő a nőnek könnyebben meg is nyílik. Ugyanakkor, nyomot hagyott bennem Kupuszina legidősebb lakója, az 1925-ben egy dunai gőzösön született János bácsi is, aki iskolába nem járhatott, végig harcolta a második világháborút, túlélte a hadi fogságot. Felesége nem várta meg, tovább lépett. János bácsi gyermektelenül egyedül éldegél, de töretlenül minden reggel kihajtja a libákat. El akartam őt kísérni egy reggel, de kérdésemre, hogy hány órakor induljunk, úgy válaszolt: „ahogy a libák megéhesednek vagy amikor a nap már a nyárfa törzsét is éri”. Ők egyfajta természetes időtlenségben élnek.

Mesélnek arról a keserű asszonysorsról, amit „a jó asszony köténye mindent eltakar” hozzáállás jellemzett?

Igen, őszintén mesélnek a régmúltról, a második világháború éveiről, a kemény gyermekkorról, mikor már 5 évesen dolgoztak, és olyan más nehézségekről, amelyeket hála Istennek az én, Y generációm nem élt át. Sok fájdalmas történetet osztottak meg velem az elrendezett, boldogtalan házasságukról, a fizikai és lelki erőszakról, melyet átéltek. A megvert asszonyok el sem hagyhatták a házukat addig, amíg a verés nyomai látszódtak rajtuk. Úgy tartotta mindenki, beleértve a szüleiket és a bántalmazó férj szüleit is, hogy a verés és annak nyomai az az asszony szégyene, és mint olyannal ne „kérkedjen”. Egy másik nénit ugyan sem öklével, sem nadrágszíjával nem vert az ura, de becsmérlő szavakkal annál inkább megalázta. A családon belüli erőszak bőséggel átjárta a szülők gyermekükhöz fűződő viszonyát is. A képeimmel és hozzá társuló szövegeimmel a paraszti élet hiteles ábrázolására törekszem. Nem szeretném idealizálni. Olykor nehéz cipelnem a velem megosztott szomorúságok súlyát, meg kellett tanulnom az évek alatt a történeteik megosztása révén könnyíteni a lelkemen. Mintha egy zsák nehéz almát cipelnék, ha azt szétosztom, akkor könnyebb tovább vinni. Hálás vagyok azért, hogy az én generációmnak sokkal több döntési lehetősége és szabadsága van az életben.

Hogyan viselték el a hűtlenséget?

Mivel sok házasság elrendezett volt, vagy úgy kerültek össze, hogy alig ismerték egymást, gyakran előfordult, hogy az egyik fél máshol kereste a boldogságot. Váláshoz ritkán vezetett, az asszonyok csendben tűrtek, de ismerek olyan esetet is, ahol a feleség lépett félre, és végül vállalta is a felelősséget, elvált és hozzáment a szeretőjéhez. Persze az egész falu évekig róluk beszélt. Régen sem voltak jobbak vagy rosszabbak az emberek, csak egy kicsit mások voltak a keretek.

Láttál azért boldog házasságra is példát?

Más jelentéssel bírt számukra a boldogság, mint, amit ma ez alatt értünk. Férj és feleség között nagy fokú tisztelet és szolgálatkészség volt elvárt anno. Számomra mindig nagy élmény, ha házaspárokkal is beszélgethetek, hiszen nagyon sok az özvegy. Egyszer beszélgettem egy több, mint 70 éve házas párral és megkérdeztem tőlük, hogy mi a hosszú házasság titka. Egymással egyetértésben azt válaszolták, hogy a hallgatás. Ez nem csak a bántalmazások elhallgatását jelenti; amire ők utaltak az sokkal inkább egymás meghallgatása volt és az a típusú hallgatás, amikor nem tesszük szóvá a másik minden apró rossz szokását, hibáját, tévedését.

Majdnem mindannyian Bözsi nénik gyermekei, unokái vagyunk, mégis ők az első generáció, aki egyedül öregszik meg. A közös udvar kihalt, a fiatalok elköltöztek, a falvak elnéptelenednek, nehezen jutnak ellátáshoz, szolgáltatásokhoz. Hogyan birkóznak meg a falusi idősek önellátásuk nehézségeivel és a magánnyal? Hogyan viszonyulnak a halálhoz?

Igen, a nógrádi fiatalok többnyire Budapestre vagy egyenesen külföldre költöztek a jobb megélhetés reményében. Nyolcvan-kilencven éves nénik, bácsik szép számmal élnek még összkomfort nélküli, repedező vályogházakban. Ráadásul számukra megszokott életforma a többcsaládos, többgenerációs közös udvar volt, ahol tudtak egymásnak segíteni. Nemcsak az idősek ellátásában, hanem a frissen szült édesanyák mellett is többen ott voltak, felosztották a gyermekek felügyeletét, közösen ápolták a gyengélkedőket. Noha megváltozott a mai falvak társadalmi összképe, én mégis azt látom, hogy a mai idősek most sincsenek teljesen egyedül. Mindig van egy jó szomszéd vagy gyülekezeti tag, aki odafigyel rájuk. Ha valaki reggel nem nyit ablakot, esetleg nem látják a kertben tenni-venni, akkor felkeresik, átmennek hozzá, megkérdezik, hogy miben segíthetnek. Ez a közösség igazi megtartó ereje. Egyébként, nagyon önálló idősekről beszélünk. Jóllehet, fizikailag egyre nehezebben bírják, mégis gondozzák a kertet, vetnek, ültetnek, locsolnak, kapálnak, Úgy tartják, a föld azért van, mert művelni kell. Izgulnak a jó termésért, hogy legyen mit adni a gyerekeknek, unokáknak, mikor meglátogatják őket. 

Másrészről, az általam megismert asszonyok hite megingathatatlan. És ez erőt ad nekik. Ismerek olyan kilencvenkét-három éves nénit, aki mind a négy gyermekét eltemette. Mikor nála járok pityereg egy kicsit a sorsán, de aztán valamiféle megbékélő, fájdalmakon átlendítő humorral tud nevetni és nevettetni. Ők – a mi generációnkkal ellentétben – tudnak annak örülni, ami van, tudnak megelégedéssel a szívükben élni. Nem háborognak, mondjuk, azon, hogy nem utazgattak. Beszélgettem olyan nénivel az UNESCO Világörökségi listáján szereplő Hollókő melletti faluban, aki sose járt Hollókőn se, mert – ahogy fogalmazott – nem volt soha dolga arrafelé. De találkoztam olyannal is, aki népviseletbe öltözve bejárta szinte egész Európát különböző zarándokutakat követve. Elfogadják az élet viszontagságait éppúgy, ahogyan a szépségét. Mert azt meglátják a felkelő nap első sugaraiban, a kis veteményes terméseiben, vagy akár az esőben is.

A halál nem tabutéma számukra és nem is félnek tőle. Megmaradtak a természet körforgását követő tevékenységeknél, ezért az élet természetes részeként tekintenek a halálra is. Nem annyira idegen tőlük, hiszen gyermekkorukban még háznál ravatalozták fel az elhunytakat, ők is jelen voltak például a halottak öltöztetésénél. Sokkal inkább az tabu, hogy valóban szűzen mentek-e férjhez.

Zöld magány – az idei Magyar Sajtófotó Pályázat Társadalomábrázolás, dokumentarista fotográfia (egyedi) kategóriájában döntőbe jutott kép

Az egyik posztodban kisvállalkozó nagyálmodozónak definiáltad magadat. Milyen új célkitűzéseid, projektjeid vannak?

Az eddigi utam elágazik: Nógrád Vármegyében most gazdaságot üzemeltető családokat keresek fel, valamint „gyüttmentekkel” és olyan fiatalokkal találkozok, akik maradtak szülőhelyükön. A „Miért vagy még itt?” kérdésre keresem a válaszokat. Az elnéptelenedő falvakban ugyanis valamelyest visszatért az élet a Covid-járvány után. Ez a projekt Görbeország egy új szegmensét láttatja velem, hiszen most nem időseket fotózok.

Mindeközben, úgy érzem a Vajdaságban még több feladat vár rám. Az egy kevésbé dokumentált térség, pedig kivételes az a nemzetiségi sokszínűség, amit ott találtam. Kupuszinán fényképeztem, mikor megismerkedtem a gombosi származású Ruppa Emil hagyományőrzővel, ő segíti a helyiekkel való kapcsolatteremtésemet. Tőle hallottam, hogy a palóc Kupuszina szomszédfalujában sokácok élnek, három faluval odébb szlovákok, de jártam már vajdasági román falvakban is. Mindenhol tüneményesen fogadtak. A látottakból és a beszélgetésekből is érezhető, hogy ezek a nemzetiségek évszázadok óta békésen élnek egymás mellett.

A fotózás mellett írni is szeretek. Kislány koromban írónő szerettem volna lenni. Görbeország lassan eltűnő generációjának rám bízott történetei alapján egy novellás köteten is dolgozom.

Az objektívodon keresztül alapvetően egy társadalmi körképet társz elénk. Jól gondolom, hogy értékmentésen és értékteremtésen túlmenően üzenetet is szeretnél közvetíteni?

Igen, az időtlen idősekkel megosztott pillanatok alatt ráéreztem arra mi is az én feladatom az életben. A követőim közül többen voltak már, akik szeretettek volna elkísérni engem Görbeországba. Azt válaszoltam nekik, hogy a közvetlen környezetükben is bizonyára vannak idős személyek, akit megszólíthatnának. Pár héttel később kaptam egy üzenetet az egyik követőmtől. Elmesélte, hogy először félve ugyan, nehogy tolakodónak tűnjön, de megszólította egy idős szomszédját, akihez azóta rendszeresen átjár segíteni, leülnek beszélgetni és csodálattal hallgatja élettörténetét. Ennek példáján szeretném, ha mindannyian megtalálnánk a saját kis „görbeországunkat”.

Kiemelt kép: Mari néni és viseletei Rimócon.

Fotók copyright: Mohos Zsófia.