---

A fotós világ pánikol a mesterséges intelligencia miatt.

Nemrég az EVOTO – az AI-alapú retusáló szoftvereiről ismert cég – elindította az AI Headshot Generator nevű eszközét. Az ígéret csábító: tölts fel néhány kínos szelfit, és kapsz cserébe egy „profi CEO portrét”.

Nincs stúdió. Nem kell fotós. Nincs emberi jelenlét.

Ahogy várható volt, a fotósoknál azonnal elszakadt a cérna. Repkedtek a vádak: lopott képek, etikátlan és kétes forrású adatbázisok a betanításhoz.

Az EVOTO kármentéssel és homályos utalásokkal reagált külső technológiákra.

De nem is az az érdekes,  hogy milyen forrásból tanították az AI-t. Hanem, hogy mit hoz létre.

Az eredmény pedig nyugtalanító.

Nem félek a technológiától 

Mielőtt bárki nosztalgikus kapuőrnek bélyegezne, szeretném leszögezni, hogy nem vagyok technológiaellenes. Sőt, aktívan kísérletezem vele.

Tavaly egy olyan projekt részeként állították ki a munkámat, amely az analóg középformátumú fotózást ötvözte AI-generálással.

Szeretem feszegetni a különböző eszközök határait.

De van egy alapvető különbség, amit meg kell értenünk: a művészet “hazudhat”. Egy üzleti portré nem.

A művészet világokat teremt. Egy szakmai portré viszont egyetlen dologért létezik: a bizalomért.

Az AI innovatív eszköz a saját fantáziánk felfedezéséhez.

Ha azonban az AI-t a szakmai identitás meghamisítására használjuk, akkor rosszul kommunikálunk.

Díszes máz a rozsdán

Tölts el tíz percet AI-portrékat tartalmazó galériák böngészésével, és feltűnik egy minta.

A legárulkodóbb jel nem az arc lesz– hanem a fény.

Egy férfi szelfit készített egy sötét folyosón: sárga lámpa a plafonon, lapos árnyékok, semmi irányított fény.

Az AI úgy „javította fel”, hogy egy napfényes kertvárosi ház elé helyezte.

A háttér vakító kültéri nappali fényt mutat, miközben az arcról a sötét folyosó fényeit észleljük. Nincs égbolt-visszaverődés a bőrön, zéró vizuális összhang. 

Az ember úgy fest, mint egy ingatlanos kartonfigura az előkertben.

A kellemetlen igazság az, hogy az agyunk kivételesen jó a vizuális hazugságok felismerésében.

Lehet, hogy nem tudjuk megfogalmazni, mi nem stimmel – de rögtön érezzük.

Fürdőszobás szelfi vs. AI. Az eredmény: foltos, lázas bőrtónusok, érdes, dörzspapír-szerű textúra. Úgy nézek ki, mint akinek sürgősen orvosra van szüksége.

A szelfi-geometria megmarad

A legtöbb szelfi karnyújtásnyi távolságból készül, nagylátószögű telefonobjektívvel.

Itt a perspektíva torzul: az orr nagyobbnak tűnik, a fülek hátrébb csúsznak, az arc gumiszerű lesz.

Egy portréfotós ezért hátralép, és hosszabb gyújtótávolságot használ.

Nem véletlen, hogy 85 mm a klasszikus gyújtótávolság portréra. 

Az AI nem javítja ezt  a geometriát – csak ráhúz egy elegáns zakót.

Így lesz egy „executive”, akinek az arca nem egészen illik a testéhez.

A kép technikailag jobb, de érzékelésünk szerint rosszabb. 

Miért csak 20% a technika? 

De tegyük fel, hogy a technológia tökéletes lesz: a fények stimmelnek, a bőr visszaveri a környezeti fényeket, a geometria pontosabb.

Ez viszont még mindig nem oldja meg a valódi problémát.

A portréfotózásban  a technika körülbelül 20%, a  maradék 80%  pedig pszichológia.

Amikor valaki belép a stúdiómba, nem a lámpákkal kezdek, vagy a gépemmel, hanem az emberrel. Látom a feszültséget az állkapcsán, a bizonytalan tartását, az imposztor-szindróma villanását a szemében.

Az én dolgom pedig nem az, hogy ezt később eltüntessem, hanem az, hogy addig vezessem  innen, amíg ellazul. Amíg valóban jelen lesz. Ez az a pillanat, amit nem lehet generálni.

Az AI pixelekkel dolgozik, a fotós emberekkel.

Egy igazi portré. Irányított fény, helyes nézőpont és egy olyan jelenléti pillanat, amit nem lehet mesterségesen létrehozni.

Miért öli meg az átlagolás a karaktert?

Az egyik kedvenc önarcképem technikailag „tükörszelfi”.

Egy  analóg, 1938-as középformátumú kamerával készült, Voigtländer Heliar objektívvel, fekete-fehér filmre.

Miért érdekes ez?

Mert az AI átlagol. Simít. Normalizál.

Ez a lencse, ez a film, ez a folyamat ennek az ellenkezője: megőrzi a szabálytalanságot, a szemcsét, az árnyékot, a hangulatot.

Ez a kép nem kódból épült – hanem fényből és kémiából. Egy algoritmus kijavítaná, ezzel eltávolítana belőle mindent, ami emberivé teszi.

Az AI polírozott maszkot generál. A digitális fényképezőgép a valóságot rögzíti. A képzett portréfotós láttatja a karaktert.

Egy generált arcokkal elárasztott világban a hitelesség ritka – és éppen ezért értékes.

Ha ki akarsz tűnni, néha nem a legújabb eszköz a legprogresszívebb választás, hanem a szakma igazi mélységeinek az ismerete.

A fotók forrása: a szerző saját munkája.