A dolgok láthatatlanná tételének legegyszerűbb és leghatásosabb módja Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak c. regénysorozatának univerzumában, ha MásValaki-Problémája-pajzzsal vonjuk körbe őket. A furfangos találmány zsenialitása abban rejlik, hogy anélkül teszi észrevehetetlenné a dolgokat, hogy megváltoztatná azok fizikai tulajdonságait. Ehelyett az emberek természetének azon sajátosságára épít, hogy „nem látják, amit nem akarnak, vagy nem tudnak megmagyarázni”. Ebből kifolyólag, amit MVP-pajzs véd, azt akkor sem látjuk, ha egyenesen ránézünk, kivéve ha pontosan tudjuk, hogy mi az.

Bár az emberi empátiát, amelynek megnyilvánulásai finoman átjárják mindennapjainkat, s időnként egészen heroikus tettekre is sarkallhatnak hiba lenne alábecsülni, Douglas Adams humoros „találmányában” keserű emberi tapasztalat sűrűsödik. Szociálpszichológiai kutatások sokasága igazolja, hogy az alapbeállítódásunk valóban az, hogy „nem látjuk” egymást, paradox módon éppen amiatt, hogy amikor egymásról képet alkotunk, rendkívüli módon támaszkodunk a vizuális információkra. Idegenekről szerzett első benyomásaink egyik legfontosabb meghatározója például a fizikai vonzerő. Nem pusztán jobban kedveljük azokat, akiket szebbnek gondolunk, de – illuzórikusan – intelligensebbnek, szociálisan ügyesebbnek, mentálisan egészségesebbnek, dominánsabbnak is ítéljük őket, mint a kevésbé vonzónak vélt személyeket. Kiugróan felkeltik figyelmünket emellett a nem, a rassz és az életkor külső jegyei is, vagy akár egy foglalkozáshoz tartozó egyenruha, aktiválva az ezekről a csoportokról alkotott sztereotip sémáinkat. Bár a sztereotípiák nem nélkülöznek minden valóságalapot, méregfoguk abban rejlik, hogy makacsul „törekszenek” önmaguk fenntartására: főként arra az információra figyelünk és emlékezünk, amely megerősíti előzetes várakozásainkat, és ignoráljuk vagy a sémánkkal összhangba hozva átértelmezzük az ahhoz nem illeszkedőket. Ez az asszimilációnak nevezett mentális működésmód az ismerőseinkről, szeretteinkről alkotott képünk esetén is érvényesül, akiket ha egyszer elkönyveltünk valamilyennek, ezen a véleményünkön nehezen változtatunk.

Az egymásról alkotott sztereotip képzeteink olyanok, mint a falak. Bizonyos értelemben – ahogy az MVP-pajzs – védelmet nyújtanak, mondhatni privát szférát teremtenek azáltal, hogy ránk tekintve nem tárul fel a többiek előtt személyiségünk minden apró részlete. Eltakarják azonban azt is, amit mutatni szeretnénk magunkból, szélsőséges esetben pedig akár emberi mivoltunkat is. Ennek jól ismert következményei a történelem folyamát szegélyező népirtások sokasága, amelyek során teljes társadalmak váltak az események közönyös vagy tehetetlen szemlélőjévé. De sokan szenvednek ezen mentalitás enyhébb, mégis rendkívül fájdalmas hétköznapi megnyilvánulásaitól is, például az idősebb korosztály tagjai, akik gyakran számolnak be arról, hogy láthatatlannak érzik magukat. E problémakör bemutatása még mindig ritkaságnak számít a magyar közbeszédben, de jó példa rá a Vodafone 2024-es karácsonyi kampánya, amely arra hívta fel a figyelmet, hogy az idős emberekre tekintve sokszor még saját szeretteik is egy életkort látnak, és nem a személyt magát. A valóság persze ennél sokkal összetettebb: érzelmekkel átitatott személyes interakciók sokasága gazdagítja mindennapjainkat, amelyek komplexitása nehezen szorítható a meglévő pszichológiai fogalmi keretek közé. Az eddigiekben vázolt beidegződések mégis gyakran meghatároznak minket, ami talán egészen addig fel sem tűnik, míg a sonder állapotába nem csöppenünk.

Ez a kifejezés nem a pszichológia területéről származik, hanem John Koenig The dictionary of obscure sorrows c. neologizmákat tartalmazó könyvéből, amelyben szavakkal meg nem ragadható érzelmi állapotaink sokaságának megnevezését célozta meg. A sondert a következőképp definiálta:

fn. Az a felismerés, hogy minden véletlenszerű járókelő ugyanolyan eleven és összetett életet él, mint mi magunk – saját ambícióik, barátaik, szokásaik, aggodalmaik és öröklött bolondságuk társaságában – egy nagyszabású történetet, mely láthatatlanul zajlik körülöttünk, mint egy mélyen a föld alatt szétterjedő hangyaboly, bonyolult útvonalakat járó más életek ezrei, amelyekről sosem fogunk tudni, amelyekben talán csak egyszer jelenünk meg mint kávét kortyolgató statiszta a háttérben, mint autópályán elsuhanó forgalom, mint lámpafényes ablak a szürkületben.

(fordította: Bense Máté)

Bár e fogalomnak egyelőre nincs jelentős tudományos szakirodalma, gyakorlati alkalmazása már pszichológiai, sőt klinikai pszichológiai praxisban is megjelent. Cikkem második felében arra teszek kísérletet, hogy a fenti definícióból kiindulva a jelenség pszichológiai hátterének körvonalazásához nyújtsak kezdeti támpontokat.

Miért nem a sonder az alapállapotunk?

A személyészlelés, amelynek során kezelhetetlenül sok információból kell kiszűrnünk a relevánsakat rendkívül energiaigényes folyamat. Kimutatták, hogy egymást gyakrabban ítéljük meg meglévő sémáink (például sztereotípiáink) alapján, ha fáradtak vagyunk, időnyomás alatt állunk vagy összetett szituációval találkozunk. Legtöbb esetben megterhelő tehát egymás komplex megértése, ugyanakkor a hatékony cselekvés megköveteli, hogy legyen véleményünk a többiekről. Az energiatakarékosságot segíti a hozzáférhetőség elve is, miszerint ha gyakrabban találkozunk egy ingerrel, könnyebben eszünkbe fog jutni. Mivel saját magunkkal kapcsolatban rengeteg tapasztalatunk van összetett belső állapotainkról, míg mások esetén korlátozott számú szituációban mutatott kívülről megfigyelhető viselkedésükből tudunk csak kiindulni, az információfeldolgozás során is ez lesz könnyen hozzáférhető. Ezek alapján feltételezhetjük, hogy a sonder megtapasztalását nehezítheti, hogy nincs elegendő információnk mások részletgazdag megéléseiről, sem mentális kapacitásunk ezek meglétének észbentartására a megterhelő hétköznapi társas helyzetekben való navigálás folyamán.

A kognitív okok mellett motivációs tényezők szerepe is felmerülhet a sonder akadályozásában, ezek közül érdemesnek tűnik azokra fókuszálni, amelyek az emberi természet én-központúságának tendenciáira vezethetők vissza. Az önfenntartás evolúciós késztetésén túl ide sorolható az én-felnagyítás szükséglete, amely olyan hiedelmekhez vezet, hogy kedvesebbek, őszintébbek, logikusabbak vagyunk, mint az átlag, akiknél a várható jövőnk is fényesebb, például kisebb eséllyel kapunk el különböző súlyos betegségeket, és valószínűbb, hogy boldog lesz a házasságunk. Vizsgálatok sorozata azzal árnyalta mindezt, hogy még azokban az esetekben is, mikor hiányzik önmagunkkal kapcsolatos irreális optimizmusunk, hajlamosak vagyunk az átlagosnál negatív értelemben véve egyedibbnek – tehetségtelenebbnek, szerencsétlenebbnek – tartani magunkat. Alapélményünk tehát az az illúzió, hogy kivételesek vagyunk. Ez egybecseng a narratív pszichológia központi állításával, miszerint egész identitásunkat olyan történeteken keresztül éljük át, amelyeknek egyszerre vagyunk „elbeszélői” és „főszereplői”. Szemben a sonder élményével tehát énünk megélésének automatikusan részét képezi, hogy magunkat helyezzük középpontba, míg a többiekre történetünk különböző mértékben fontos mellékszereplőiként, statisztáiként tekintünk.

A sonder elkülönítése a pszichológia hasonló fogalmaitól

Míg a sonder élménye nem széles körben ismert jelenség, számos pszichológiai fogalom és elmélet született az elmúlt másfél évszázadban az emberek közötti nem egocentrikus viszonyulások leírására. Michael Karson pszichológusként szerzett tapasztalatai alapján azt állítja, hogy bár senkinek sem tetszik, ha tartósan mellékszerepbe kényszerítik, a mentálisan egészséges emberek hajlandóak időlegesen átengedni egymásnak a színpadot, hogy mindenkinek meglehessen a maga „jelenete”. Egy ilyen gesztus nehezen képzelhető el bizonyos mértékű empátia nélkül, melynek több különböző definíciója is ismert a szakirodalomban. Singer és De Vignemont terminológiáját követve például akkor beszélhetünk empátiáról, ha átéljük egy másik személy érzelmi állapotát, de tudatában vagyunk, hogy ezek nem a saját érzelmeink. Ha nincs meg ez az átélés, de sikeresen detektáljuk a másik belső állapotait – erre egy szociopata személy is képes lehet – kognitív nézőpontátvételről, ha ez ráadásul még érzelmeket (pl. sajnálatot) is kivált belőlünk együttérzésről beszélhetünk. Jelentős különbségek mutatkoznak abban, mennyire vagyunk képesek mások viselkedésének összetett okait kikövetkeztetni, ennek feltárására alkotta meg Garth J. O. Fletcher és munkatársai az attribúciós komplexitás fogalmát és mérőeszközét. Utóbbin azok érnek el magas pontszámot, akik mások megítélése során figyelembe veszik a személyiségvonások mellett a helyzet sajátosságait és a viselkedéshez vezető múltbeli eseményeket is. Akinek magas az attribúciós komplexitása sokkal ritkábban követ el számos, a szociálpszichológiából ismert tipikus következtetési hibát.

A sonder azonban az összes említett fogalomtól különbözőnek tűnik, mivel definíciója nem foglalja magában, hogy akármilyen mértékben tisztában legyünk a másik személy aktuális érzéseivel, gondolataival, motivációival. Fókuszában annak tudata áll, hogy a másik személy is ugyanolyan „én” (narratív identitását tekintve főszereplő) mint mi magunk, s az ő szemszögéből talán ránk is statiszta szerep jut. Ez vélhetően nem előfeltétele az empátiának vagy a nézőpontátvételnek, hiszen egy mellékszereplő fájdalmát vagy örömét is képesek lehetünk átérezni vagy kikövetkeztetni. Ugyanakkor nem létezhet kognitív nézőpontváltás nélkül, mivel a sonder átéléséhez a legdrasztikusabb mértékig el kell tekintenünk önmagunk vélt privilegizált helyzetének illúziójától. Nem kevesebbre ébreszt rá minket, mint hogy bármelyik tetszőleges embertársunk számára a világ minden milliméterének teljesen más a jelentése és fontossága, mint számunkra, és ez a perspektíva egy ugyanolyan eleven, szusszanásnyit sem szünetelő, érzékelések színkavalkádjából és aktivitások folytonosságából gyúrt „én” sajátja, mint amilyenek mi magunk vagyunk. A legtöbb ilyen univerzumban mi nem is létezünk, vagy helyettesíthető háttérzaj vagyunk csupán, ez mégsem csökkenti létjogosultságukat számunkra.

Míg egy magas attribúciós komplexitással jellemezhető vagy mélyen empatikus személy a másik pontosabb megértése révén bontogathatja a köztünk levő falakat, a sonder teljesen más utat látszik bejárni: nem foglalkozik azzal, ki van a fal túloldalán, de végletesen tisztában van vele, hogy van ott valaki. Kérdés, hogy ez nagyobb empátiát eredményez, és egy olyan bolygó vízióját, amely csak úgy roskadozik a felfoghatatlanul sok ember értékességének „súlya” alatt, akikkel minden találkozás ünnep kellene, hogy legyen, vagy a jelenség másik aspektusa, a mások életében betöltött súlytalanságunk tudata lök identitásválságba és apátiába. Középutas megoldásként esetleg néha felszabadultan elrejtőzhetünk az MVP-pajzs mögött.

A kiemelt kép AI felhasználásával készült.

Irodalom

1. Chambers, J. R. (2008). Explaining false uniqueness: Why we are both better and worse than others. Social and Personality Psychology Compass, 2(2), 878–894.

2. Douglas Adams. Galaxis útikalauz stopposoknak. Gabo Könyvkiadó.

3. Fast, L. A., Reimer, H. M., & Funder, D. C. (2008). The social behavior and reputation of the attributionally complex. Journal of Research in Personality, 42(1), 208–222.

4. Hein, Z., & Singer, T. (2010). Neuroscience meets Social Psychology: An Integrative Approach to Human Empathy and Prosocial Behavior. In: Mikulinzer, M., & Shaver, P. R. (Eds) Prosocial motives, emotions, and behavior: The better angels of our nature. (pp. 109-125). Washington, DC: American Psychological Association.

5. Jhangiani, R., & Tarry, H. (2022). Principles of social psychology (1st international H5P edition). BCcampus.

6. Koenig, J. (2021). The dictionary of obscure sorrows. First Simon & Schuster hardcover edition. Simon & Schuster. 

7. McAdams, D. P. (2013). The psychological self as actor, agent, and author. Perspectives on Psychological Science, 8(3), 272–295.

8. Pronin, E. (2008). How we see ourselves and how we see others. Science, 320(5880), 1177–1180.

9. Stangor, C. and Walinga, J. (2014). Introduction to Psychology – 1st Canadian Edition. Victoria, B.C.: BCcampus.