Az utóbbi időben minden reggel ugyanúgy kezdődik.
6.30 körül megpróbálom kivakarni magam az ágyból egy ismét átalvatlan éjszaka után. Persze a gyerek kirobban az ágyból. Fel nem bírom fogni, hogy fér el ennyi energia egy ilyen pici testben. A szokásos 40 perces alkudozás után sikerül elindulni.
Gyerek a babakocsiban, kutya a másik kézben.
Mielőtt kinyílik az épület automata ajtaja azért elgondolkozok, hogy vajon ma mi fog rám várni odakint. Megtorpanok egy pillanatra.
Minden nap ugyanazon az útvonalon haladok, gyalog. 12 éve élek külföldön, de még mindig nem sikerült autót vennem. Szégyellem is magam, de aztán eszembe jut, hogy végül is ez inkább szerencse, többen maradnak életben. Én ugyanis az a típusú vezető vagyok, aki hármasban halad végig az Üllői úton csúcsidőben.
Még mindig elég korán van, de már most elviselhetetlen a hőség. Miközben ömlik rólam a víz, próbálom kordában tartani a kutyámat és nem neki tolni a gyereket egy fának. Már épp üvöltenék, amikor eszembe jut, hogy ez a szegény kutya nem akar semmit, csak egy kis pórázra kötött szabadságot.
Még nem értem be a bölcsibe, de már legalább négy harci gép cikázott el felettünk. A kisfiam mindenesetre imádta.
Vannak csendesebb napok is. Meg olyanok is, amikor a „bummok” egymás után jönnek. Ilyenkor mindent megteszek, hogy normalizáljam a robbanásokat a három éves kisfiam előtt. Újra átbeszéljük, hogy mit kell csinálni, ha megszólal a sziréna, vagy az otthoni nyelvünkön a „zaj”, elmesélem neki újra, hogy kik azok a katonák és mit csinálnak, anélkül, hogy bevallanám neki, hogy a világ tele van rosszal. Vagy elképzeljük, hogy tűz ütött ki és Sam, a tűzoltó már úton van. De olyan is van, hogy úgy csinálok, mintha semmi sem történt volna. Na, ez a legrosszabb. Titkon remélem, hogy az izzadságszagú magyarázataimon átlát a gyerekem, és érzi, hogy az életnek ennél többet kell tartogatnia a számára.
Miután leraktam a gyereket a bölcsiben, egy kicsit megnyugszok. Túléltük az odautat. Hazafelé tartva van egy kis időm, hogy rendezzem a gondolataimat. A lépéseim egyik parkból a másikba vezetnek. Meg is lepődök mennyire szép itt minden körülöttem. Gyönyörű fák, ciripelő madarak. Mindez a halál árnyékában.
Óriási a disszonancia.
Már a második parknál tartok, közben fél szemmel híreket olvasok. Teljesen obszesszív lettem az utóbbi időszakban, de mentségemre szóljon, hogy 10 hónapja háborúban élünk. Aztán hirtelen felpillantok a telefonból és meglátok egy széket a park közepén. Megállok egy pillanatra.
Ez egy egyszerű szék, amelyen megpihenhetsz, ha elfáradtál.
Leülünk akkor is, ha gondolkozunk, vagy meg akarunk érteni valamit, vagy ha eszünk. Beszélgetni is sokkal kényelmesebb ülve.
Ülve élünk.
De ezekre a székekre senki nem ül le, pedig mindenhol ott vannak. A bevásárlóközpontban, a buszmegállóban, a házak előtt, a családi vacsoráknál, és az ünnepi asztaloknál. Mindenhol ott áll az a bizonyos üres szék.
A székek többé már nem a pihenést szimbolizálják Izraelben, hanem a véget nem érő ürességet. Az elrabolt és vissza nem tért gyerekeket, nőket és férfiakat. A székek, amelyek a családi összejöveteleket üres eseményekké változtatták. A székek, amelyek beleégtek az izraeli kollektívtudatba.
A háború teljesen újraírja az ember identitását. Vannak dolgok, amelyek már sosem fognak a régi jelentésükkel bírni. Ha belenézek a tükörbe már nem azt az embert látom, aki október 7-e előtt voltam.
Már nem kopogok ha átmegyek a szomszédba, nehogy azt higgyék, hogy halál hírt jöttem közölni. Péntekenként már nem úgy búcsúzok a hentesnél, hogy legyen jó szombatod, hanem, hogy legyen csendes hétvégéd.
Ha sziréna hangot hallok, felpattanok a kanapéról. És még mindig néha megállok az ablak előtt arra gondolva, hogy azok a fehér színű terepjárók teli terroristákkal, mikor fognak újra megjelenni.
És talán a világ is már másként tekint rám.
Mindent körbe leng a halálszag, minden lépésben ott van a félelem. Napról-napra egyre jobban elveszíted önmagad, és ezt a folyamatot már nem lehet megállítani.
A háború nemcsak életeket olt ki, hanem értékeket is. Az az ország, amely kilóra méri az élethez való jogot, olyan antihumanista szakadékba sodorja állampolgárait, amelyből kimászni hosszú évek kellenek majd. Akkor vajon egy többszörösen traumatizált nemzet, mint Izrael, hogy lesz erre képes?
Mi már soha többet nem pihenünk meg egy széken sem.
Kiemelt képünk forrása: Mostafa Alkharouf/Anadolu via Getty Images.