9/11 emlékezete Trump és Biden Amerikájában
A 2001. szeptember 11-i terrortámadás mély nyomot hagyott az Egyesült Államok 21. századi történelmén. A több ezer áldozattal járó támadás nemcsak a biztonságpolitika alapjait rajzolta át, hanem az amerikai kollektív emlékezet egyik legmélyebb traumájává is vált modernkori történelmünkben. Nem meglepő, hogy minden amerikai elnöknek állást kell foglalnia, mit is jelent számára 9/11, illetve hogyan kívánja értelmezni azt politikája viszonyrendszerében. A különböző elnöki adminisztrációk konszenzusa e kérdésben a „Never Forget” jelszavában merül ki. Ez a mondat egyszerre jelenti az áldozatok iránti tisztelet kifejezését, és a gyász folytonosságát. Az igazi kérdés abban rejlik, hogy melyik adminisztráció mit értett ezalatt.
Hogyan viszonyult az eseményhez a Trump- és hogyan a Biden adminisztráció? Jelen írás a kettő közötti különbségeket igyekszik röviden feltárni. A kérdés aktualitását adja, hogy mindkét elnök időszakára esik jeles évfordulója az eseménynek: Biden 2021-ben új elnökként emlékezhetett a 20. évfordulóra, Trump második ciklusában emlékezhet majd a negyedszázadosra.
Donald Trump első elnöksége idején (2017-2021) a megemlékezések rendre a harcias, erőt sugárzó retorikát ütötték meg. A 2017-es megemlékezésnél a Pentagonban elhangzó beszédében hangsúlyozta:
„America cannot be intimidated […] we will never, ever yield” – azaz „Amerikát nem lehet megfélemlíteni, és mi soha, de soha nem hátrálunk meg”. Az ő felfogásában a gyász mindig kiegészült egyfajta erőfitogtatással. Számára az amerikai nemzet tragédiájának emlékezete nem csupán a veszteségek feldolgozásáról szólt, hanem politikai igazolásul is szolgált. Például alkalmazta arra, hogy emlékeztesse a közvéleményt: az Egyesült Államok egységes és mindig vissza kell vágnia az ellenségeinek. A Flight 93 emlékműnél tartott 2020-as beszédének egyik kulcsmondata is ezt támasztja alá:
„In their memory, we resolve to stand united as one America nation […] and to never, ever forget.” – vagyis: „Emlékük előtt tisztelegve megfogadjuk, hogy egy nemzetként állunk ki szabadságunk és értékeink mellett […] és soha, de soha nem felejtjük el”.
A Never Forget jelszava egyfajta harci kiáltás jelszava lett Trump elnök értékrendszerében.
Joe Biden elnöksége idején (2021-2025) teljesen más szemszögből közelített a terrortámadás emlékezetéhez. A 20. évfordulón elhangzott beszédében az egységet állította a középpontba:
„Unity is our greatest strength.” – azaz: „Az egység a legnagyobb erőnk.” Szavai nem a megtorlásra, hanem a közös gyászra és az amerikai nemzet összetartozására irányultak. Az ő emlékezetpolitikája kevésbe konfrontatívnak bizonyult, sokkal inkább a gyógyulás és a jövő felé mutatott. Az alaszkai katonai bázison 2023-ban tartott beszédében ezt hangsúlyozta:
„The best way to honor those […] is to unify to defend democracy.” – tehát: „A legméltóbb módja annak, hogy tiszteletet adjunk az áldozatoknak […] ha összefogunk a demokrácia védelmére.” Beszédeiben rendre felbukkant a figyelmeztetés, hogy a demokrácia nemcsak külső, hanem belső fenyegetésekkel is szembenéz.
Ha egy pillantást vetünk az időbeli távolság kérdésére, akkor figyelemre méltó, hogy Trump elnöksége természetesen közelebb esett az eseményhez, így beszédeiben még jobban tudott építeni a történelmi sebek retorikájára, míg Biden elnökségekor már több, mint két évtizedes traumáról beszélhetünk, illetve az új évtized megkezdésével fő feladatnak a gyászfeldolgozást és a történelmi értékelést tűzte ki.
Összességében az utóbbi szűk egy évtized megemlékezéseinek hangvitele két eltérő felfogást és Amerika-képet mutatnak. Trump az áldozatok emlékét a kemény fellépés politikai szükségességével kapcsolta össze harcias elszántságot képviselve a terrorizmus elleni küzdelemben. Biden ezzel szemben inkább a közösségi sebek gyógyításként értelmezte, amelyből az együttműködés és a demokratikus értékek védelme következik. Mindkét értelmezésnek megvan a maga logikája. Trump az amerikai társadalom félelmeire és a biztonság iránti vágyára épített és kifelé koncentrált. Biden húsz év távlatában inkább a feldolgozás, a kiengesztelődés és a demokratikus önreflexió felé terelte a diskurzust, azaz befelé fókuszált.
