A nyugdíjcélú megtakarítás és a finanszírozhatóság illúziója
Sok országnak jelent visszatérő kihívást a társadalombiztosítási rendszerek, azon belül is az állami nyugdíjrendszerek fenntarthatóságának és a hosszútávú finanszírozhatóságának megteremtése. A legégetőbb probléma a túlnépesedés és a társadalom öregedése, amely miatt a gazdaságilag aktívak és a passzívak aránya kedvezőtlenül megváltozik, és ez a fenntarthatóságot előbb-utóbb lehetetlenné teszi. A tőkegyűjtő rendszerek megoldást kínálnak erre a helyzetre úgy, hogy azt ígérik, az abban résztvevő megtakarító személyek időskori megélhetésüket, illetve állami nyugdíjuk kiegészítését saját aktívkori befizetésükből és annak hozamaiból biztosíthatják. Ez azonban illúzió.
A második világháborút követően a népességnövekedés („baby boom”) gazdasági teljesítménye kedvezett a folyó, azaz a felosztó-kirovó finanszírozású nyugdíjrendszerek elterjedésének: a prosperáló gazdaságok, az emelkedő adó- és járulékbevételek megfelelő mértékű öregségi ellátások fizetését tették lehetővé a nyugati társadalmakban. A demográfiai trend azonban mára megfordult: kevesebb a születő gyermek, és egyre tovább élünk. Erre a kihívásra adott globális nyugdíjpolitikai válasz a huszadik század végén a nyugdíjrendszerek – legalább részleges – tőkésítése, a tőkegyűjtő rendszerek elterjedése volt. Ma már látjuk, hogy ez hiba volt.
Az egyének életében a fogyasztás nagyjából egyenletes (az életpályán kissé növekvő), azonban a jövedelem egyenetlen, ciklikus. Az aktív évek elején a jövedelmek általában alacsonyabbak, majd növekednek, végül az aktív kor végével megszűnnek. Ezzel párhuzamosan alakul a megtakarítási hajlandóság is: a korai években alacsony, ekkor az egyének inkább nettó hitelfelvevők; majd 40-64 éves kor között válnak nettó megtakarítókká, végül pedig felélik a megtakarításaikat az aktív koruk után.
Egy tőkegyűjtő rendszerben, ha egy népesebb korosztály a nyugdíjba vonulása után tömegesen értékesíteni szeretné a nyugdíjcélú megtakarításait, és az utána következő generációk létszáma kisebb az övénél, akkor a nyugdíjba vonuló korosztály megtakarításának értéke – akár jelentős mértékben – zsugorodik, csökken. Az összeomlás kockázata elvben csökkenthető, ha fokozatos a tőkekivonás, esetleg örökhagyási szándékkal nem kívánjuk felélni a nyugdíjcélú megtakarítást. Szintén kockázatcsökkentő körülmény, ha az utánunk következő generációk megtakarítási hajlandósága nagy, vagy ha feltörekvő, fiatalabb korstruktúrájú országokban értékesítjük a vagyoneszközeinket.
Globálisan azonban a nyugdíjaskorú fogyasztás minden esetben makrogazdasági szempontú, azaz a financiális egyensúlynak rövidtávon kell teljesülnie, felosztó-kirovó és tőkeképző modellekben egyaránt. Ennek az az oka, hogy bármilyen vagyontárgyat halmoznak is fel a személyek egy tőkegyűjtő rendszerben, azokat eladni csakis a mindenkori megtakarító személyeknek, azaz az éppen aktív korosztályoknak tudják. Tehát az a hosszmetszeti axióma, amely szerint a felhalmozók saját megtakarításaikat kapják vissza nyugdíjas korukban, csupán mikrogazdasági illúzió. [lásd Mosolygó tanulmányát]
Ha megvizsgáljuk a termékenység és az eszközárak kapcsolatát, látjuk, hogy a demográfiai szerkezet hatással van a vagyoneszközök árára. Megfigyelték, hogy az amerikai lakásárak, tőzsdeindexek, és kötvények hozamainak nyolcvanas évektől kezdődő emelkedése összefüggésbe hozható azzal, hogy ezzel egyidejűleg voltak megtakarító korukban a „babyboom” korszakban születettek [lásd Barr, és Abel tanulmányait] – ugyanez a hatás megfigyelhető Németországban, Japánban és Kínában is. Japánban a felfutás az 1990-es évekre megállt, Kínában az elmúlt években ért a csúcspontjára, mindez demográfiai okokra vezethető vissza. Minél globálisabb jellegű tehát az öregedés, az eszközárak leértékelődése is annál valószínűbb és megállíthatatlanabb. A megtakarítás és a fogyasztás makroszintű egyensúlya a felhalmozott tőke elértéktelenedésével következik be.
A demográfiai létszámarányok kedvezőtlen változása tehát éppúgy sújtja a tőkegyűjtő rendszert, mint a felosztó-kirovót: mindkettőt a majdani nyugdíjak értéktelenségének a kockázata fenyegeti. Makrogazdasági szempontból az öregedésre adott válasz tekintetében a tőkegyűjtő és felosztó-kirovó rendszer közül egyik sem jobb vagy hatékonyabb a másiknál.
A fentiekből következő egyetlen lehetséges megoldás a hosszútávú fenntarthatóság érdekében a szemléletmódváltás és az állami társadalombiztosítás radikális átalakítása. A generációk közötti újraelosztásnak a sémája felosztó-kirovó rendszerekben jól ismert: az aktív korú generációk finanszírozzák a már inaktív generációk nyugdíját. Valójában azonban az aktív korú generáció nemcsak a már, hanem a még nem aktív generációk felé is átcsoportosít jövedelmeket, amikor eltartja a gyermekeit. Ez a transzfer azonban nem intézményesült, mint az időskori jövedelmeket biztosító állami nyugdíjrendszerek: a gyermekeinkre költött összegek nyilvántartása nem evidencia, mint a befizetett járulékaink nyilvántartása. Holott, ha létezik „társadalmi szerződés” a már idős szüleink eltartására, akkor léteznie kell a még kiskorú gyermekeink eltartására is. Ha intézményesítenénk – a diákhitelrendszerek mintájára – a szülők és az állam felől a gyermekeink felé történő jövedelemáramlást is, azzal nemcsak számszerűsítenénk a gyermeknevelés költségeit, hanem egy jelentős lépést tennénk az időskori anyagi biztonságunk megteremtése felé is.
