Történelmi perspektíva

---

Az államilag szervezett, kötelező nyugdíjrendszer, bármennyire természetesnek is tűnik, és bármennyire megszoktuk is azt, történelmileg nagyon új jelenség, emiatt egyáltalán nem természetes, hogy „beválik”, hogy fennmarad. Az, hogy a mai emberek számára réginek tűnik, egy illúzió, ami abból adódik, hogy egy nyugdíjrendszer átfogja egy embernek szinte az egész életpályáját, tehát az más időskálán létezik, mint az egyes emberek szokásos mindennapi tapasztalatai. Szükségszerű ezért, hogy azt sok generáció során, tehát történelmi léptékben vizsgáljuk. S ha így teszünk, akkor elkeserítő kép alakul ki bennünk: hajlunk rá, hogy azt higgyük, ez egy kivételes történelmi korszak kivételes megoldása volt, ami pár generáció múlva ugyanúgy elmúlik, mint ahogy pár generációval ezelőtt sem létezett. Ráadásul ezt saját súlyos konstrukciós hibái fogják okozni, amelyekbe bele van kódolva, hogy saját megszüntetésén dolgozik.

Maga a nyugdíj régebb óta létezik, mint a kötelező állami nyugdíjrendszer, de csak maximum egy tucat generációval régebben, és kezdetben a népesség nagyon kis részére terjedt ki. Ebben a formában már bizonyított, a népesség kisebbik részére éppenséggel fennmaradhat. De napjaink tömegnyugdíja nem feltétlenül.

Amit már kezdetben is nyugdíjnak neveztek…

…az leginkább egy mai kezdetleges foglalkoztatói nyugdíjrendszernek felel meg: bizonyos kiemelkedő szolgálattevőkről „gazdáik” azután is gondoskodtak, hogy – idős koruk miatt – szolgálataikra már nem tartottak igényt. Ez aztán egyre inkább kiterjedt az állami, majd a magáncégek kiemelkedően fontos alkalmazottjaira is. Egy másik megoldás a vagyonfelhalmozás volt, aminek eredményeként maga a felhalmozó „visszavonulhatott” és élhetett a kedvteléseinek, megélhetését vagyona hozadékából fedezte. Ezt nem is nevezték nyugdíjnak, s ha pénzügyi terminológiára akarjuk lefordítani, akkor örökjáradéknak nevezhetjük. Természetesen ez nagyon keveseknek sikerült – bár akiknek igen, azok (ha a házasságokkal sikerült azoknak „körön belül maradniuk”) ezt a lehetőséget örököseiknek is biztosították azok külön erőfeszítése nélkül. Ez akkortól vált nyugdíjjá, amikortól a vagyont életjáradékra váltották – természetesen egy életbiztosítónál. Ez – az örökjáradékkal szemben – nem tette lehetővé az örökhagyást, de előnye volt, hogy kisebb vagyonnal is biztosította az időskori megélhetést. Ez már tágabb, de még mindig nagyon szűk kört érintett. A népesség nagy része számára az volt a megoldás, amit akkor nem neveztek sehogy, de mostanában, „modern tudásunk” magaslatáról letekintve csak „hagyományos nyugdíjrendszernek” nevezünk, amit érdemes kicsit alaposabban is elemezni.

A régi társadalmi szerződés

Talán inkább úgy kellene feltennünk a kérdést, hogy hajdan a népesség nagyobbik részének mi volt az időskori megélhetési stratégiája? És itt egy nagyon komplex, sokelemű rendszert tapasztalunk. Azzal kell kezdeni, hogy a népesség nagyobbik része eleve a mezőgazdaságban dolgozott és egy szintén jelentős része kézműves volt. Mindegyik esetében közös volt a családi gazdaság, vagyis a különböző generációk (gyermekek, középkorúak, öregek) egymás mellett, egy fedél alatt éltek, és ugyanannak a gazdaságnak a feladatait végezték el természetesen egyfajta munkamegosztás keretében, a nem és az életkor által behatárolt lehetőségek keretein belül. Mondjuk a „baromfit” a nők gondozták, a „barmokat” (vagyis a nagyobb állatokat) az erejük teljében lévő férfiak, a gyerekek pedig pl. libát őriztek stb. A többgenerációs család mellett jellemzője volt ennek a rendszernek a nagyon rövid „tétlen” gyermek és időskor, vagyis az emberek már nagyon korán elkezdtek dolgozni, és szinte a halálukig nem hagyták azt abba. Próbálták növelni a családi, a gazdaságba befektetett vagyont, amihez az is szükséges volt, hogy gyermekeket neveljenek. Ezt szintén utólag keletkezett fogalommal úgy is felfoghatjuk, hogy nem csak a „reálvagyonba” (földbe, jószágba, eszközökbe stb.) fektettek, hanem „humántőkébe” is, és mindez megtérült számukra. Ez utóbbira fókuszálva: a gyermek már korai éveiben „hozott” annyit, amennyibe az ellátása került, nagyobb gyerekként meg már ennél jelentősen többet, növelte a családi gazdaság lehetőségeit a felhalmozásra. És ami még fontosabb: fokozatosan át is lehetett adni nekik azt, ahogy a családi gazdaság vezetői idősödtek, erejük hanyatlott, s egyre kevesebbet tudtak végezni. Elérkezett egy pont, amikor már olyan keveset, hogy az önmagában nem fedezte a szükségleteiket, majd már ennyit sem. Ekkor néhány évre már teljes eltartásra szorultak halálukig. Ezt a teljes eltartást a közben felnőtt gyermekeik biztosították. Tették ezt részben azért, hogy ők is visszafizessék felnevelésük költségeit (a szülők kezdeti humántőke beruházásának értékét), részben azért, hogy a gazdaságban megtestesült reálvagyon – aminek formális tulajdonosai az idősek voltak – fokozatosan az ő tulajdonukba kerüljön. Vagyis ennek az – egyébként évszázadokon keresztül jól működő, tehát „bizonyított” – időskori megélhetési stratégiának, a „hagyományos nyugdíjrendszernek” az alapja az egyaránt megtérülő humán- és reáltőke beruházás volt. A családi gazdaság, a többgenerációs háztartás (illetve fontos elemként a falusi „közvélemény” kényszerítő ereje) biztosította azt a keretet, hogy a humántőke beruházás is megtérüljön, hiszen ez a keret kényszerítette ki azt, hogy a gyermekek végülis visszafizessék szüleiknek kezdeti humántőke beruházásukat. Ezt a rendszert – szintén a modern nyugdíjrendszer szóhasználatát parafrazálva – akár hagyományos társadalmi szerződésnek is nevezhetnénk.

Időskori megélhetési stratégia anno

Ez a keret valamennyire tovább élt akkor is, amikor a népesség egyre nagyobb része helyezkedett el az iparban munkásként. Továbbra is együtt éltek a generációk, de az idősek eltartása már nem volt annyira magától értetődő, mint korábban. Egyre több gyermek tagadta ezt meg, hiszen városban könnyű volt elköltözni tőlük, és a többi lakó már nem fejtett ki olyan erős társadalmi nyomást, mint egy falu társadalma, ahol jól ismerték egymást, a hagyományos társadalmi szerződés kikényszerítésére, így az elkezdett bomlani. Erre született válaszul 1889-ben a Bismarck által bevezetett szerény kötelező állami nyugdíjrendszer. Bismarck még csak „zsebpénzt” akart adni az időseknek (mégpedig kezdetben csak a nagyon időseknek, a legalább 70 éveseknek), mert számára még magától értetődő volt a régi társadalmi szerződés, vagyis, hogy az időseket a gyermekeik tartják el. Ennek a „zsebpénznek” (Bismarck szóhasználatában „peculium”-nak) a funkciója az volt, hogy az idősek kicsit jobb ellátást tudjanak „vásárolni” maguknak a gyermekeiktől, vagyis legyen valami adu az ő kezükben is, ne legyenek kénytelenek bármilyen megalázó ellátást eltűrni (ahogy Bismarck maga elmondta a törvény vitáján a Reichstag-ban) (Sinn, 2004).

De a régi társadalmi szerződés tovább bomlott, hiszen most már nagyon egyszerű lett megtagadni a gyermeknevelési költségek visszafizetését, vagyis a humántőke beruházás egyre kevésbé térült meg a városi, ipari környezetben. Kezdetben még igen, de a megtérülés formája, az időskori ellátás helyett áttevődött a gyermekmunkára – tömegesen alkalmazták a munkások gyermekeit az iparvállalatoknál. De ennek is vége szakadt, amikor egyre nőtt az igény a szakképzettebb munkások iránt, s ezért bevezették az iskolakötelezettséget, aminek időtartamát fokozatosan növelték. Innentől kezdve a gyermekvállalás már – szemben az emberi civilizáció történetének addigi részével – nem számított megtérülő beruházásnak.

Azonnal meg is lett a következménye: a teljes termékenységi ráta – párhuzamosan az iskolakötelezettség terjedésével és időtartamának növekedésével – elkezdett zuhanni, s a két világháború között már közel volt az egyszerű reprodukciós rátához. Az iskolakötelezettség ellen kezdetben számos munkás- és parasztszülő hevesen tiltakozott, emiatt született az a kompromisszum, hogy a „legnagyobb dologidőben”, vagyis nyáron, aratáskor nincs iskola. Ez a „genezise” a nyári szünetnek. A parasztok elviselték az iskolakötelezettséget, de azt már nem, hogy iskola után is adjanak a gyereknek házi feladatot, az az idő már a szülőké volt. Falun még gyermekkoromban (’60-as ’70-es évek) is az volt az „éthosz”, hogy akinek a jó jegyhez otthoni tanulásra is szüksége van, nem elég neki, hogy az órán odafigyel, az nem igazán okos.

A reprodukciós ráták zuhanását később egy lassú csökkenés váltotta fel, ami – egy fontos történelmi kitérővel – a mai napig tart, és nem is látszik, hogy ennek lenne egy nullánál nagyobb minimuma. Ezt az olyan éles szemű közgazdász, mint a Nobel-díjas Gunnar Myrdal, már 1938-ban észrevette és rendkívül problémásnak találta azt gazdasági szempontból, és sürgette a gyermeknevelési költségeknek a társadalomban való szétterítését – praktikusan a transzfert a gyermektelenektől a gyermekesek felé (Myrdal, 1940). Ahogy írta a reprodukcióval kapcsolatosan (197.o.): „I do not believe that the economic motive is the only one, but I think it is basic. In this respect there is a very striking conflict between the individual and the collective interest.” Megállapítja, hogy az életszínvonal tartása miatt az emberek ma már próbálják csökkenteni a gyerekszámot, és ma már „no one breeds children as an investment in order to secure support in old age. Parents do not look upon children as a pension policy.” Vagyis megállapítja, hogy hajdan a gyermeknevelés nyugdíjbefektetés jellege erős ösztönzést adott a gyermekvállalásnak, de ez 1938-ra már a múlté a fejlett országokban.

A teljes termékenységi ráta tehát egy hokiütő mintázatát vette fel: gyors majd az elmúlt száz évben lassabb csökkenés, mint már említettük, egy fontos kivétellel. Ez pedig a második világháború utáni nagyjából két évtized, amikoris ezen a hokiütőn egy nagy púp keletkezett, amit elneveztek baby boomnak.

Ennek okait most itt nem feszegetjük, de a téma kutatói egyedi okokat sejtenek mögötte, tehát tényleg kivétel volt. De ez a kivétel abból a szempontból rosszkor jött, hogy egybeesett az állami nyugdíjrendszerek kialakulásával, s annak létrehozói teljesen téves következtetéseket vontak le ebből az egyedi helyzetből. Pedig az általános helyzet az volt, amit már Myrdal is felismert a baby boom előtt: megszűnt a gyermekek befektetés jellege, hiszen már nem támogatják az idős szülőket, erre semmi sem kényszeríti őket. Ez persze azt is jelentette, hogy az idősek ellátása komoly társadalmi problémává vált, egy olyan krízissé, ami miatt az államnak lépnie kellett. De itt valójában két krízis volt: nemcsak a nyugdíj, hanem a csökkenő népesség krízise is, ami ráadásul összefüggött, a hagyományos nyugdíjrendszer hanyatlása miatt, hiszen mindkettőt ez okozta. Viszont a baby boom miatt erről elfeledkeztek, úgy tűnt, hogy ez magától megoldódott – akkor azt hitték örökre (s inkább ellenkezőleg, a magas termékenységi ráták projektálása miatt potenciálisan fenyegető túlnépesedést tartották problémának).

Nyugdíjrendszer születik

Mit kellett volna tenni, hogy ezt a két, egymással összefüggő problémát megoldják? Sok vonatkozásban pont azt, amit tettek, de ez későbbi fejlemény, mert kezdetben a fejlett országok más irányba indultak el: amikor még nem látszott a demográfiai probléma, akkor csak a nyugdíj kérdését akarták megoldani úgy, hogy elkezdték kényszeríteni/propagálni a nyugdíjra való előtakarékosságot. A kényszert inkább Németországban (és pl. Magyarországon) alkalmazták, egy államilag szervezett kötelező nyugdíjmegtakarítási rendszeren keresztül (ez volt a bismarcki rendszer, ami kezdetben még nem folyó finanszírozású, hanem feltőkésített volt), a propagandát pedig inkább Angliában és Amerikában, ahol a szintén feltőkésített foglalkoztatói nyugdíjrendszerek terjedtek el. Itt a gyakori megoldás az volt, hogy mind a foglalkoztató, mind az alkalmazott hozzájárult saját későbbi nyugdíjához.

Ezek a rendszerek azonban mindenhol válságba kerültek. Németországban (és pl. Magyarországon) elsősorban a két vesztes világháború vitte el a nyugdíjmegtakarításokat, Amerikában pedig a Nagy Válság (bár az Németországban sem segített). Németországban végül a II. világháború után, valamint az addigi nyugdíjrendszer súlyos válsága után úgy döntöttek, hogy a már meglévő állami rendszer áttér a folyó finanszírozásra, Amerikában pedig még a háború elején bevezették a folyó finanszírozású rendszert – vagyis náluk egyáltalán az állami nyugdíjrendszert. Vagyis lényegében mindkét helyen hasonlóvá vált egymáshoz a nyugdíjrendszer (és ez terjedt el a fejlett világban), egyaránt folyó finanszírozású lett, illetve azzá vált. És ez a rendszer egyrészt válságból született, és válságot kezelt, de a két (a nyugdíj és demográfiai) közül csak az egyiket, viszont a nyugdíjválság tekintetében már az első próbálkozás válságát.

Mint említettem, ha mind a nyugdíj, mind a demográfiai válságot együtt akarták volna kezelni, akkor nagyon sok szempontból hasonlóan kellett volna eljárni, mint tették. Vagyis állami rendszert kellett volna létrehozni, ami egyrészt állami eszközökkel kikényszeríti, hogy az aktívak eltartsák idős szüleiket (vagyis tartsák be a régi társadalmi szerződést), miközben korrigálják a hagyományos nyugdíjrendszer azon hiányosságát, hogy szinte egyáltalán nem tartalmazott kockázatkiegyenlítést, így a gyermekek terhei idős szüleik eltartása vonatkozásában nagyon különbözőek voltak. Még az sem volt probléma, hogy – tekintve, hogy az előző nyugdíjrendszerek válságára is reagálni kellett – először nem a gyermekek és szülők közti elszámolást vetették fel, hanem generációs szinten oldották meg a járulékok szétosztását. De azzal, hogy nem ismerték fel, hogy ezt csak időlegesen, válságkezelésként kellett volna alkalmazni, amikor a régi társadalmi szerződés érvényesítését időlegesen felfüggesztették, hanem egyenesen „új társadalmi szerződés”-ről kezdtek el beszélni (Samuelson 1958-as megfogalmazása, aki ezt kifejezetten a „hagyományos nyugdíjrendszer” ellenében fogalmazta meg), azzal félresiklatták a problémát.

Emögött az volt, hogy pont akkor, a baby boom miatt úgy tűnt, hogy a demográfiai probléma megoldódott, Myrdal 1938-ban feleslegesen aggódott. Így létrehoztak egy olyan rendszert, ami egy ellentmondáson alapul: feltételezi, hogy sok gyermek születik, de ösztönzi a kevés gyermeket, hiszen itt azok járnak jól, akiknek a legkevesebb gyermekük születik. Vagyis a rendszer önmaga megszüntetésére tör. Ráadásul szinte megreformálhatatlan, hiszen egyben az is történt, hogy azokat az erőforrásokat, amiket Myrdal a gyermekeseknek szánt a gyermeknevelés költségeire egyre inkább a gyermektelen idősek fogyasztásába irányította át (illetve implicite: a gyermektelen aktívak fogyasztására). Ezzel egyúttal azt is szinte lehetetlenné tették, hogy újra feltőkésítsék a nyugdíjrendszert, hiszen az közben hatalmas méretűvé vált mind a résztvevők száma, mind a nyugdíj mértéke tekintetében – egyszerűen nem maradt másra, pl. a feltőkésítésre vagy a gyermeknevelésre forrás.

Maga a folyó finanszírozású rendszer elvileg a fiatal generáció járulékfizetési képességét használja ki, tehát humán erőforráson alapul (ami önmagában még nagyon jó lenne, hiszen ez ugyanaz, mint a hagyományos nyugdíjrendszerben – mint az maga Samuelson is elismerte), de ezt a humán erőforrást nem egy befektetési tevékenység eredményének tekinti (miközben „előállításnak” költsége, az egyre magasabb iskolázottsági követelmények miatt radikálisan megnőtt), hanem szabad erőforrásnak, ingyenes közjószágnak, annak ellenére, hogy azt néhány (egyre kevesebb) „bolond” (vagyis anyagi érdekeivel szemben cselekvő) „termeli meg”, így a nyugdíjrendszer alapját az ingyenes közjószággá váló önkéntes magánerőfeszítéssel alkotják. Tehát annak idején ezt el kellett volna ismerni, és kimondani, hogy a kötelező állami nyugdíj alapja a humán tőke, amit annak „előállítójának” kell megtéríteni.

Vagyis a nyugdíj alapja a gyermeknevelés, a járulék pedig nem járulék, ami után nyugdíj jár, hanem a saját kezdeti humán tőkénk visszafizetése azoknak, akiknek az erőfeszítése révén ez létrejött. Ez lényegében azt jelentette volna, hogy a modern viszonyok között érvényesítik a régi, bevált társadalmi szerződést, nem pedig egy történelmileg speciális szituáció félreértésen alapuló újat vezetünk be.

Ez egy definíció szerint fenntartható nyugdíjrendszert hozott volna létre, hiszen itt a rendszer ígéretei összhangban vannak a lehetőségeivel. Persze egy ilyen rendszert ki kell egészíteni egy feltőkésített részrendszerrel, ahonnét a gyermektelenek kapnak nyugdíjat. Ők ide azt a pénzt fizetnék be, amit a gyermek nem-nevelés miatt megtakarítanak. (Világos, hogy a megtakarításon alapuló rendszerek összeomlása után – válságkezelésként – a gyermektelenek is kaphattak a gyermekek törlesztéséből – átmenetileg, de nem örökre. A folyó finanszírozású rendszernek átmeneti válságkezelő rendszernek kellene lennie, nem állandónak, mert akkor már ő maga generál válságot, mint amit most is látunk.)

Amit most lehetne tenni, hogy – miután ezt felismertük – a fiatal generációra egy ilyen rendszert vezetünk be, miközben az időseknek már változatlanul hagyjuk a mostani rendszert. Ők ugyanis már nem tudnak alkalmazkodni az új rendszerhez, de a fiatalok még igen. Ráadásul ők még a gyermekvállalás tekintetében is döntési helyzetben vannak, az idősek már nem. Ugyanakkor szkeptikus vagyok abban a tekintetben, hogy bevezetnek-e ilyen rendszert. Sok az ellenzője, akik valójában nem értik miről van szó, s jóakaratúan (ld. pl. Dezse Tivadar) vagy kevésbé jóakaratúan (pl. Farkas András)  „jogászkodják szét” a gondolataimat, ezzel is akadályozva, hogy a nyugdíjrendszer tényleg fenntarthatóvá váljon. „Jogászkodásnak” részben azért nevezem, mert a (gyakran jogász) szerzők nem ismerik fel, hogy logikailag más szinten szólnak hozzá a témához, mint ahogy én kezelem azt. Én az alapokról beszélek, s a többi kérdés, amit gondolataim ellenzői hangoztatnak nem ezt érinti. Részben pedig azért, mert ilyenkor vélt helyes jogelvekből abszurd következtetéseket vezetnek le, mégis ragaszkodnak hozzájuk – nem pedig a kiindulópontjukat kérdőjelezik meg. Márpedig a mai rendszer fenntartása, alapjainak megváltoztatása nélkül abszurd eredményre vezet, mégha a jelenlegi TB jog keretein belül azt meg is lehet indokolni. Ilyenkor a jogot kell felülvizsgálni, nem a rendszer kritikusát támadni.

Sokkal valószínűbb ezért a jelenlegi rendszer elhúzódó válsága, a fertilitás további csökkenése (amit maga ez a rendszer is erősen ösztönöz). Ennek kezeléseként egyre inkább emelik a nyugdíjkorhatárt, és csökkentik a nyugdíjakat. Ez utóbbinak egyik módszere, hogy egyre inkább „lecsípnek” a magas nyugdíjakból, és hozzáadják azt az alacsonyabbakhoz. A vége az lesz, hogy egyenletesen kicsi és rövid ideig tartó nyugdíjat kap az emberek többsége, akik addig dolgoznak, amíg bírnak. A kisebbség pedig a vagyonából fog élni akármilyen kortól kezdve, illetve lesznek szerencsések, akikről a volt munkahelye gondoskodik vagy pl. a parlamenti képviselők, akik szolgálati nyugdíjat fognak maguknak megszavazni. Ugyanúgy, mint a modern nyugdíjrendszer kialakulása előtt, ami történelmi rekvizitum lesz. Vagyis, ha arra keressük a választ, hogy miként lehetne a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát elősegíteni, rájöhetünk, hogy bár lehetne, nem fogják, hiába teszik fel ezt a kérdést már visszatérően a kérdés felkent szakértői, mert a megfelelő választ kollektív összefogással ismételten lesöprik az asztalról az érintettek lelkes bólogatása mellett, akik ezt a lesöprést érdekeik elszánt védelmezéseként fogják fel. S ezzel be is fog – egy-két generáción belül – zárulni a mai nyugdíjrendszer saját maga által okozott csapdája.

IRODALOM

1. Gunnar Myrdal [1940]: Population – A Problem for Democracy, The Godkin Lectures, 1938, Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, 1940.
2. Hans-Werner Sinn: The pay-as-you-go pension system as fertility insurance and an enforcement device. Journal of Public Economics 88 (2004) 1335 – 1357. doi:10.1016/S0047-2727(03)00015-X