Biztos összeomlás
Fenntarthatóság – meg sem tudnám számolni, hányszor olvastam, írtam le ezt a szót, vagy gondoltam rá álmaimban: két évtizedig kutattam ugyanis a szociális rendszerek, közelebbről a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságát. Tíz éve aztán új értelmet kapott számomra a kifejezés a menekültválsággal: bár akkor az emberek nagy része háború (és konkrétan az Iszlám Állam) elől menekült, már voltak köztük olyanok is, akik gazdasági okokból, a klímaváltozás (vízhiány, sivatagosodás) következményei miatt indult útnak. Akkor világossá vált előttem is, hogy a globális migráció a jövőben erősödni fog, például a túlnépesedés, az élelmiszerválság, a tengerszint-emelkedése miatt is. A globalizált világ törékenysége és instabilitása, fenntarthatósága azóta is érdeklődésem homlokterében volt, különösen a COVID időszakában.
És most a kezembe került ez a könyv. Pablo Servigne és Raphael Stevens Úton az összeomlás felé című kézikönyve tavaly jelent meg magyar nyelven Stumpf-Biró Balázs, a globális polikrízis jelenségének kutatója fordításában. A könyv letaglózott – tudtam, hogy nem egy könnyű nyári olvasmány lesz, mégis mellbevágott a rengeteg tudományos adat- és hivatkozás, a rendszerezett és logikus érvelés, és a végkövetkeztetés: az összeomlás matematikai bizonyosság.
Összeomlás alatt nem apokaliptikus világvégére kell gondolni, hanem arra a folyamatra, amely végén a megszokott, természetesnek vett szolgáltatások (folyik a víz a csapból, minden kapható a boltban, szabad és relatíve megfizethető az utazás A-ból B-be, stb.) elérhetetlenné vagy megfizethetetlenné válnak a nagy többség számára.
A civilizációk fejlődésének van egy íve, felszálló és leszálló ággal, a végén összeomlással – ez megtörtént már a múltban is több nagy, akár ezer évekig fennálló civilizációk esetében. A könyv egy autós hasonlattal szemlélteti mindezt: az autóba – mely az ipari civilizációt szimbolizálja – egyre többen szállnak be, az lassan és fokozatosan indul el, majd fokozatosan gyorsul – ma már zsúfolásig telt, szinte irányíthatatlanul száguld, miközben a motor túlhevül, az üzemanyag kifogyóban, és az út végén egy masszív fal van…
Ezt a nagy hatású könyvet a szerzők három nagy részre tagolták: az elsőben a közelgő összeomlás előjeleit veszik sorra, a másodikban a kimeneteleket modellezik, matematikai és kockázatelemzési módszerekkel keresik a választ arra, hogy az összeomlás vajon mikor következik majd be, a harmadikban pedig a várható összeomlás politikai, szociológia, demográfiai, pszichológiai aspektusaival foglalkoznak.
Amikor az ember olvassa ezt a könyvet, felfogja az emberi rendszerek (mint a népesség létszáma, energia- és műtrágya-felhasználás, vízhasználat, szállítás és nemzetközi turizmus) és a természeti rendszerek (mint a szén-dioxid és metán kibocsátás, felszíni hőmérséklet, óceánok savasodása) exponenciális tendenciáit, nyugtalanság vesz rajta erőt. Aztán amikor az “induktív pulykáról” és Dupuy “fordított időbeliségéről” olvas, elkezd szorongani. Végül amikor felfogja az összeomlás különböző szakaszainak lefolyását, csendben a fotelba süpped.
Induktív pulyka? Egy pulykafarmon az állatoknak arany élete van: kellemes hőmérséklet, a gazda mindennap élelmet szór nekik – a bőség és növekedés világában élnek. Karácsony estig. Ha élne köztük egy kockázatelemzésre szakosodott pulyka, karácsony előtti nap még kijelenthetné: a jövőt illetően semmi ok az aggodalomra.
Dupuy elmélete az összeomlás időbeliségét segít megérteni. Sok esemény bekövetkezte “elképzelhetetlen”, így lehetségesnek sem tartjuk (pl. Csernobil, 9/11), aztán megtörténik, tehát mégsem volt lehetetlen. Ahhoz, hogy védekezni tudjunk ellene, el kell hinnünk, hogy lehetséges.
Nyakig benne vagyunk. Ajánlom ezt a könyvet annak, aki még érez némi felelősséget önmaga, a bolygó, és a gyermekek felé.
Fotó: L’Harmattan.
