Digitális kert és a decentralizált web
Az internet legtöbb szeglete mostanra üzleti alapon működik, a digitális tereket pedig hatalmas tech-óriások dominálják. Az elüzletiesedett, algoritmusvezérelt és reklámközpontú platformok ellenében azonban a felhasználók egyre szélesebb körében fogalmazódik meg az igény az intimebb internetes közösségi terek iránt. Erre nyújtanak egy lehetséges opciót a digitális kertek, amelyek egy saját, csendes, személyes tudástér létrehozására adnak lehetőséget.
A közösségi platformok körüli bizonytalanságok és változások, amit láthattunk a Twitter/X esetében, illetve a TikTok potenciális eltűnése Amerikában sok felhasználót arra ösztönzött, hogy alternatív platformok után nézzenek. Sokan YouTube-csatornát indítottak vagy a Substack esszék felé nyitottak, mások visszatértek az olyan elfeledett, nosztalgikusnak ható platformokra, mint a Tumblr. De olyanok is akadnak, akik saját weboldalak, blogok kiépítésébe kezdtek, hogy megszabaduljanak az algoritmusoktól és a közösségi platformok korlátaitól, és visszaszerezzék az irányítást a digitális identitásuk felett. Ezeknek a digitális migrációknak köszönhetően már a blogolás és a hosszú formátumú tartalmak reneszánszáról beszélnek. Újabban pedig egyre többen fedezik fel maguknak a digitális kertek világát.
A digitális kertek növekvő népszerűsége az ismertetett folyamatokra adott egyik válaszreakció, de a koncepció maga nem újszerű. Mark Bernstein 1998-as Hypertext Gardens esszéje használta először a kifejezést, amely inkább a felhasználói élményfolyamokról és a tartalomszervezésről szóló kiáltványnak tekinthető, mintsem a személyes internetes tér építéséről. Bernstein a kerteket az autópályák hatékonyságával állítja szembe, amelyek nem a legrövidebb, hanem a legjobb útvonalat kínálják; a felfedezés örömét szolgálják és elgondolkodásra ösztönöznek, hogy megálljunk, körülnézzünk és élvezzük az utazást. Ilyen értelemben nemcsak információt közvetítenek, hanem élményt is nyújtanak a látogatóknak.
A mai értelemben vett digitális kert koncepció megalkotójának azonban Mike Caufield tekinthető, aki a 2015-ben megjelentetett The Garden and the Stream: A Technopastoral című esszéjében azt fejtegeti, hogyan gondolkodhatnánk másképpen az online tevékenységünkről. Az analógia szerint az életünket a streamek uralták le, mi felhasználók pedig elsodródtunk ezekkel a folyamokkal. Folyamatosan vagy tartalmat posztolunk, vagy tartalmat fogyasztunk, a streamet pedig az újdonság varázsa vezérli. Csak az elmúlt 24 óra eseményei érdeklik, és bár nem kerülnek törlésre a tartalmak, a megosztást követően egy gyors visszaszámláló indul, majd örökre feledésbe merülnek. A streamben minden tartalom rövid élettartammal bír, ráadásul az algoritmusok a sokkhatást és leegyszerűsítést jutalmazzák. Épp ezért természetükből adódóan nem alkalmasak arra, hogy tudást halmozzanak fel, a webet pedig egy lineáris, időrendi eseménysorrá, idővonallá egyszerűsítik. Ez azonban egy alapvetően hiányos élményt képes csak nyújtani.
A kert ezzel szemben egy kontextuális tudástér, ami hiperhivatkozások által gazdagon összekapcsolt térképként működik. Úgy is gondolhatunk rá, mint egy szabad formájú, folyamatos fejlesztés alatt álló személyes wikire, ami a saját gondolatainkból és az általunk elfogyasztott tartalmakból (könyvek, cikkek, podcastok) épül fel. A jegyzetek viszont ahelyett, hogy egymástól elszigetelt elemekként léteznének, folyamatosan hatnak egymásra és kontextuális összefüggések révén kapcsolódnak egymáshoz. Idővel egy mély hálózatot alkotnak, amely ellentmondásos információkat is képes magába foglalni. Ebből is látszódik, hogy egy olyan online térről van szó, amely az egyszerűsítés helyett komplexitást épít. Mindez pedig elősegíti a gondolkodást és új felismeréseket generál.
A digitális kertek egy másik fontos jellemzője az örökös befejezetlenség. A blogok világával összevetve, egy blogbejegyzés megszületését akár több napi kutatómunka, jegyzetelés és szerkesztés előzi meg. A világ színe elé már csak a kész produktum jut el és rejtve marad a mögöttes folyamat. Utólagos szerkesztésre nem is igen kerül sor, pedig a szerkeszthetőség az internet egyik fő vonzereje. Ezzel szemben a digitális kertek esetében, a nyilvános tanulás ethoszát megtestesítve, már a kezdeti vázlatos, “csírázó” gondolatok, ötletek is megosztásra kerülnek. És mivel nem egy “megkövült blogbejegyzés-kommentár”, ha többet tanulunk egy témáról, hozzáadunk, így folyamatosan növekednek, fejlődnek és változnak, hasonlóan egy kerthez. Naponta kevés erőfeszítést igényel, de a rendszeres gondozásnak köszönhetően a magként csírázó ötletek idővel nagy dolgokká nőhetnek.
Ez a megközelítési mód lehetőséget ad a felhasználóknak arra, hogy gondolataikat folyékonyabb, akár kevésbé csiszolt módon osszák meg. Szándékosan tökéletlen és elfogadja a hibázás lehetőségét. Ez a hozzáállás pedig nagyban eltér a megszokott online működésmódunktól.
A 90-es években és 2000-es évek elején a blogolás sem egy SEO optimalizált, üzleti vállalkozás volt, ami a személyes brand építését szolgálta. Szenvedély volt, hobbi, egy új és izgalmas platform, amely alternatívát és szabadságot kínált a hagyományos média által felállított határokkal szemben. Úgy tűnt, az anonimitás által az emberek valódi énüket vállalhatják fel a világhálón, de idővel csak egy újabb szerepjátékká vált és arra lettünk kondicionálva, hogy mindannyian kis, performatív vállalatként viselkedjünk a digitális terekben.
Ezzel szemben a digitális kertészkedés egy kevésbé performatív tevékenység. E mögött az állhat, hogy a blogolás során kifelé, egy nagy közönséghez beszélünk, míg digitális kertészkedés közben önmagunkkal folytatunk párbeszédet.
Ahhoz azonban, hogy elérhetőek legyenek e célkitűzések, szükség van egy platformra, amely lehetőséget ad arra, hogy az információt dinamikusan összekapcsolt térben mutassuk meg, és amelynek a szerkezete elősegíti a fokozatos növekedést.
A legelső digitális kertek megalkotói mind rendelkeztek legalább alapszintű programozói tudással és képesek voltak saját weboldalak létrehozására és üzemeltetésére. Később hozzájuk csatlakoztak a kutatók, írók, kreatívok, amit megkönnyítettek az olyan programozási tudást nem igénylő oldalak megjelenése, mint az Obsidian, TiddlyWiki vagy a Notion.
Ezek nem tökéletes alternatívák: egyrészt, továbbra is fennáll a platformhoz kötöttség, és nem érhető el a teljes függetlenség, amire legtöbben vágynak, másrészről pedig elkerülhetetlenül előregyártott rendszerekbe, sablonokba kényszerítik a felhasználókat. Ha visszatekintünk, a korai weboldalak sokszor furcsák, kiszámíthatatlanok és kísérletező jellegűek voltak, ám lassan sablonos WordPress témákká alakultak. Az egyedi megoldásokat felváltotta a szabványosított elrendezések korszaka. A digitális kertek azonban bátorítják a játékosságot és az egyediséget, nem véletlenül hangsúlyozta Bernstein is az élmény fontosságát a hatékonysággal szemben. Egy személyes játszótér, ahol lehetőség van kísérletezésre, hibázásra és tanulásra. Mindez lehetőséget teremt a személyes weboldalak hagyományos normáinak megkérdőjelezésére és újragondolására is.
Ehhez a teljes függetlenséghez azonban elengedhetetlen legalább egy alapfokú HTML, CSS ismeret. Ez nem azt jelenti, hogy aki a kódmentes megoldásokhoz folyamodna, kevésbé számítana digitális kertésznek, ugyanakkor bizonyos fokig elkerülhetetlenül meg lesz kötve a keze. Viszont nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a kertek elsődleges célja továbbra is a személyes tudás építése, és hogy a webet önkifejezés helyett gondolkodási eszközként használjuk.
Fontos megjegyezni, hogy a digitális kerteken kívül más megoldások is elérhetőek. A stream folyamával szemben, ahol választás nélkül fogyasztjuk azt, amit a folyam elénk sodor, az elmúlt években egyre többen kezdtek el beszélni a tudatosabb tartalomfogyasztás fontosságáról. Ennek következtében több digitális és fizikai személyes tudásrendszer, jegyzetelési gyakorlat is elterjedt, mint a commonplace book, a Zettelkasten-módszer, vagy a Tiago Forte által népszerűsített second brain, amely szintén a személyes tudás aktív kiterjesztésére kínál lehetőséget.
Ezek alapvetően privát rendszerek, a legtöbben azonban a digitális kertek egyik kulcsjellemzőjének tartják a nyilvánosságot, bár a gyakorlatban többen is akadnak, akik privát digitális kerteket építenek. Ez egyrészt betudható a definíció körüli vitáknak: sokan nem akarják, hogy a publikum számára nem elérhető jegyzeteket, gyűjteményeket is ugyanezzel a kifejezéssel jellemezzék, még akkor sem, ha a publikusság kérdésétől eltekintve minden más kritériumnak megfelelnek.
A nyilvánosan elérhető kerteknek ugyanakkor kétségkívül megvannak az előnyei a privát, falak közé zárt kertekkel szemben. Ha ugyanis nyitottá tesszük a kertünket, azzal mások is tanulhatnak tőlünk – egyrészt hozzáférést kapnak a jegyzeteinkhez, másrészről a megvalósításból és tervezési módszereinkből is tanulhatnak a látogatók, ami ösztönzőleg hathat, hogy még többen fogjanak hozzá a saját digitális kertjük megépítéséhez.
Juha-Matti Santala például felveti, hogy az egyetemi oktatók a technológiát felhasználva írhatnák meg publikációikat, ami ráadásul a diákoknak is segítene abban, hogy az óra keretein kívül jobban el tudjanak mélyedni egy-egy témában. Továbbá a diákoknak lehetősége lenne egy közös, együttműködésen alapuló digitális kertet építeni a tanulmányi szemeszter alatt.
Azt még korai lenne megállapítani, hogy hosszú távon milyen jövőt jósolhatunk a digitális kerteknek, hogy valóban praktikusan használható eszköz lehetne-e az oktatásban, és hogy valódi alternatívát jelenthetnek-e a 2020-as években, vagy lelkes jegyzetelők kis közösségének hobbija marad csupán. És bár a digitális kertek koncepciója egyelőre még nem kapott nagyobb körű médiafigyelmet, népszerűsége fokozatosan növekedni látszik. Lesznek, akiknek a digitális kertek a közösségi médiára adott válaszreakció lesz, másoknak viszont csak egy újabb trend.
Az azonban kétségkívül megállapítható, hogy szükségünk van alternatív opciókra az online jelenlétünk kapcsán. Túl sok passzív, algoritmusvezérelt tartalmat fogyasztunk, az internet pedig, amit az egyenlőségteremtés eszközének tartottunk az ezredforduló környékén, egyre inkább az eladásról, megfigyelésről és manipulációról szól, amit a tényellenőrzőktől való megválás csak még súlyosabbá tesz.
A web régen egy decentralizált tér volt, ahol szabadon lehetett alkotni, megosztani és kapcsolódni. Sokan a decentralizációhoz való visszatérésben látják a megoldást és a web jövőjét. Ennek a decentralizációnak lehetnek az eszközei a személyes weboldalak és a digitális kertek is, amik lehetőséget adnak az autonómia visszaszerzésére az online térben. Így nemcsak helyreállíthatjuk az egysíkúvá vált web-tér egykor változatos és egyedi tájait, de elősegíthetünk egy nyitottabb, sokszínűbb és felhasználó-központú digitális ökoszisztémát.
Képek forrása: Technology Innovators
