a társas magány jelensége a 21. században

Ha értékesnek és tartalmasnak találod a munkáját, kérjük támogasd a szerzőt!

---

Közismert, hogy az ember társas lény, akinek a mentális és szociális egészsége szempontjából elengedhetetlen a stabil közösséghez tartozás élménye. A 21. század digitális világa mégis egy sajátos paradoxont hozott létre e téren is, mert bár a közösségi média révén szinte bárhol és bármikor képesek vagyunk embertársainkhoz kapcsolódni, az elmagányosodás korábban soha nem tapasztalt méreteket öltött. E folyamat egyik különösen figyelemre méltó jelensége az úgynevezett társas magány (social loneliness), amelynek során az egyén közösségi környezetben is képes tartós magányérzetet tapasztalni. Ez a tanulmány e jelenség okait, elterjedését, egészségügyi következményeit és lehetséges kezelési módjait tekinti át kurrens nemzetközi és hazai kutatások tükrében.

A közösségi ember számára az ősidőkben a túlélést, napjainkban pedig a mentális és szociális egészségét jelenti a legalább egy állandó közösséghez való tartozás. A 21. század a közösségi média végeláthatatlan hálójaként szövi át az emberi élet minden színterét, így szinte bárhol és bármikor képesek vagyunk másokhoz kapcsolódni. Minden adott tehát ahhoz, hogy soha ne érezzük magunkat egyedül és elhagyatva. Ennek ellenére az elmagányosodás korábban soha nem látott méreteket öltött, és mára a jelenségnek komoly egészségügyi következményei is vannak. E folyamat egyik különösen figyelemre méltó vetülete a társas magány.

E jelenség tudományos vizsgálatának alapját Robert Weiss amerikai szociológus fektette le 1973-ban, amikor elkülönítette a magány két formáját (Weiss, 1973). Az érzelmi magány egy számunkra fontos, bizalmas, intim kapcsolat – például egy közeli barát vagy pár – tartósan fennálló hiányából fakad. A társas magány ezzel szemben az, amikor az egyén nem tagja semmilyen állandó közösségnek – legyen az baráti társaság, sportklub, vagy vallási gyülekezet –, ahová tartozónak érezhetné magát. A fenti két típus egymástól függetlenül, ugyanakkor egyidejűleg is fennállhat. Perlman és Peplau (1981) kutatásai alapján a magány az az élmény, amelyet az egyén akkor tapasztal meg, amikor társas kapcsolatainak valamilyen fontos aspektusa – legyen szó akár annak mennyiségéről vagy minőségéről – elmarad attól, amit ő szeretne. Fontos látni tehát, hogy a magány nem egyenlő az egyedülléttel: az egyedül töltött idő lehet kellemes „én-idő”, amelyet mindennemű önfejlesztésre és pihenésre fordítunk, a magány ezzel szemben egy kínzó hiányállapot, amely a mély, őszinte kapcsolódás nélküliségből fakad.

A magány kettőssége a kapcsolatok korában

A társas magány tehát egy látszólag paradox helyzetet ír le: valaki társaságban, akár számos ismerőssel körülvéve is magányosnak érzi magát. E meglepő kettősség mögött az áll, hogy a fizikai térben való puszta megjelenés (apperance) önmagában nem minősül valódi jelenlétnek (presence), mivel ez utóbbihoz szükséges, hogy a másik ember „testileg és lelkileg” egyaránt részt vegyen a kapcsolódásban. A magány ezzel szemben egy olyan szubjektív érzés, amely akkor jelentkezik, ha társas kapcsolataink nem olyan mennyiségűek vagy minőségűek, mint amilyenekre szükségünk lenne. Lehetünk tehát magányosak a családunk vagy párunk jelenlétében is, hiszen nem az egyedüllét puszta ténye, hanem a mély kapcsolódás hiánya okozza ezt a fajta belső ürességet.

A globális társadalom korában különösen fogékonyak vagyunk erre az ellentmondásra. Bár rohamosan nő az online ismerőseink és virtuális kapcsolataink száma, ha ezek nem valósulnak meg a fizikai térben (értsd: nincs rendszeres személyes találkozás), és nem képesek kölcsönös intimitást és támogatást nyújtani, akkor csupán virtuális kötelékek maradnak. Mentális egészségünket azonban jobbára nem kapcsolataink mennyisége, hanem azok minősége és mélysége befolyásolja. A Meta és a Gallup közös globális felmérése szerint nincs érdemi korreláció a barátok száma és a magányérzet között (Gallup és Meta, 2023), vagyis nem az ismerősök számát kell adott esetben tovább növelni, hanem a már meglévő kapcsolatok minőségét kell fokozni. A modern ember azonban, noha sokszor egész nap emberekkel van körülvéve, állandó személyes és online kommunikáció veszi körül, mégis hiányoznak az igazán mély, bizalmas kapcsolatok. Így fordulhat elő, hogy valaki „egyedül érzi magát a tömeg kellős közepén”.

Riasztó statisztikák: a magányosság terjedése

Azt, hogy a magányosság korántsem elszigetelt jelenség, azt a gyarapodó nemzetközi kutatási eredmények is látványosan bizonyítják. A legfrissebb adatok szerint a világ népességének mintegy egynegyede (!) magányos; a Gallup és a Meta 142 országra kiterjedő felmérése alapján a megkérdezettek 24%-a nap mint nap meglehetősen magányosnak érzi magát (Gallup és Meta, 2023). Ezzel párhuzamosan, európai szinten hasonló kép rajzolódik ki: a STADA Health Report 2024 szerint az európaiak több mint fele (52%) alkalomszerűen vagy állandóan magányosnak érzi magát (STADA, 2024). Magyarország e tekintetben az átlagnál is rosszabbul áll: a magyarok 56%-a vallja magát magányosnak, amivel hazánk a hetedik legmagányosabb nemzet Európában.

Egyúttal különösen aggasztó, hogy minél fiatalabb valaki, annál nagyobb eséllyel él át magányosságot. A STADA-felmérés szerint a 18–24 éves korosztály 70%-a (!) valamilyen formában magányosnak vallja magát, ami riasztóan magas arány. A Gallup–Meta felmérés szintén megerősítette, hogy a 19–29 éves korosztály a legmagányosabb, míg a 65 év felettiek körében mindössze 17% számolt be tartós magányról, ezzel megcáfolva a korábbi sztereotípiát, miszerint a magány elsősorban az időskor velejárója (Gallup és Meta, 2023).

Az életkor mellett a nemek közötti különbségek is jelentősek. Noha globális szinten a férfiak és nők magányossága hasonló arányú, az egyes országok eredményei között jelentős kulturális eltérések mutatkoznak. A magyar adatok alapján az érzelmi magány elsősorban a férfiakat sújtja, mivel ők nehezebben nyílnak meg érzelmileg, és jellemzően kevesebb bizalmas kapcsolatot tartanak fenn. A társas magány terén viszont nem mutatkozott érdemi nemi különbség: a szélesebb baráti társaság hiánya mindkét nemet hasonlóan érinti. A nők ugyanakkor gyakrabban említik a gyermekgondozási feladatokat a magány okaként (STADA, 2024). Ehhez társul az is, hogy a WHO becslése szerint globálisan minden hatodik ember tartósan magányos (WHO, 2024).

Hazánkban a jelenség kiemelt figyelmet érdemel a demográfiai változások tükrében. A 2022-es népszámlálás szerint rekordmagas az egyszemélyes háztartások aránya: a magyar háztartások 35%-ában csupán egyetlen ember él, ami összesen körülbelül 1,4–1,5 millió egyedül élő embert jelent (KSH, 2023). A magányosan élők száma az elmúlt húsz évben megközelítőleg megduplázódott. Ezzel párhuzamosan csökkent a házasságban élők aránya (két évtized alatt 43,5%-ról 37%-ra) és nőtt az elváltak aránya (2022-re a népesség 10%-a). Ezen túlmenően, a hazai fiatalok kapcsolati helyzete folyamatosan romló tendenciát mutat: a Magyar Ifjúság 2023 kutatás „elmagányosodott válságnemzedéknek” nevezi a mai 16–29 éveseket, akik a COVID-időszak és más válságok nyomán jelentős mentális teherrel és közösségi elszigetelődéssel küzdenek (Székely és Nagy, 2023). A kutatók szerint a pandémia hosszú távú hatásai közül a legjelentősebb éppen a fiataloknak a szocializációs közegeikből való kiesése volt, lévén a lezárások alatt elveszítették a kortárs kapcsolatok építésének szokásos színtereit és az azokhoz köthető ismerkedési lehetőségeket is.

Összességében elmondható, hogy a társas magány jelensége az elmúlt évtizedben bekerült a globális figyelem és a mentálhigiéné középpontjába. A jelenséget gyakran „magányjárványként” említik. Szimbolikus példa erre, hogy 2018-ban az Egyesült Királyság külön „magányügyi minisztert” nevezett ki, miután a Jo Cox Bizottság jelentése megállapította, hogy mintegy kilencmillió brit szenved a tartós magánytól (Jo Cox Commission on Loneliness, 2017). 2023-ban a WHO is globális közegészségügyi fenyegetésnek nyilvánította a magányt, és nemzetközi bizottságot hozott létre a társadalmi kapcsolódás erősítésére (WHO, 2024). A bizottság társelnöke Vivek Murthy, az Egyesült Államok tisztifőorvosa hangsúlyozta, hogy a magány mortalitási kockázata egyenértékű a napi 15 szál cigaretta elszívásával, és nagyobb egészségügyi kockázatot jelent, mint az elhízás (Murthy, 2023).

Digitalizáció és a közösségi média hatása

A digitalizáció robbanásszerű fejlődése napjainkra alapjaiban változtatta meg a kapcsolattartás formáit. Ennek eredménye, hogy ma már földrajzi távolságoktól függetlenül bárkivel kapcsolatba léphetünk, ami elvileg soha nem látott kapcsolati hálózatot tesz lehetővé bárki számára. Paradox módon mégis egyre többen érzik magukat elszigeteltnek. Ennek egyik oka, hogy a közösségimédia-használat gyakran nem valódi társas interakciót, hanem passzív szemlélődést jelent: sokan nem aktív kommunikációra használják a platformokat, hanem mások életének csendes követésére, a hírcsatornák görgetésére. Ez könnyen vezethet negatív önértékeléshez és irigységhez, hiszen hajlamosak vagyunk a saját hétköznapjainkat mások gondosan megszűrt, idealizált pillanataival összehasonlítani.

Olivia Remes, a Cambridge-i Egyetem kutatója figyelmeztet, hogy a fiatal felnőttek körében a közösségi média passzív használata – az úgynevezett scrolling (görgetés) – inkább árt, mint használ, mert torz önképhez és fokozott elszigeteltségérzéshez vezethet (Remes, 2023). Ezzel szemben a tudatos, aktív közösségi részvétel – saját tartalmak megosztása, ismerősök bejegyzéseire való reagálás, privát beszélgetések kezdeményezése – képes javítani a közérzeten, mivel nem maga a használt platform, hanem annak használati módja a döntő. Egy valódi beszélgetésnek tekinthető online csevegés is képes valamelyest enyhíteni a magányérzetet, szemben a gépiesen történő lájkolgatással.

A közösségi média hatása tehát kettős. Pozitívum, hogy lehetővé teszi a kapcsolattartást olyan ismerősökkel, akikkel egyébként ritkán találkoznánk. Negatívum ugyanakkor, hogy sok online interakció felszínes marad, és nem tudja pótolni a valódi intimitást. Egyes vizsgálatok szerint a közösségimédia-függőség hosszú távon növelheti a magányosságot, mert az érintettek az online létbe menekülve elszigetelődhetnek a való életben. Más eredmények viszont azt jelzik, hogy a képközpontú alkalmazások – mint az Instagram vagy a Snapchat – csökkenthetik a magányérzetet, amennyiben azokat az egyén valódi interakcióra használja, mivel audiovizuális közelségérzetet és azonnali visszajelzést biztosítanak, akárcsak egy személyes beszélgetés teszi.

A fentiekhez kapcsolódóan gyakori jelenség a FoMO (fear of missing out, a kimaradástól való félelem): a közösségi médiában látottak nyomán sok fiatal attól szorong, hogy nélküle történnek izgalmas dolgok, ő pedig kimarad azok megéléséből. Przybylski és munkatársai (2013) úttörő kutatása kimutatta, hogy a magas FoMO-szint rendszerint alacsonyabb önértékeléssel és fokozott magányérzettel jár együtt, ami főként intenzív közösségimédia-használat mellett jelentkezik. Napjainkra kialakult e jelenség ellentétes változata is, a FoJI (fear of joining in, a csatlakozástól való félelem): ilyenkor a szemlélődő úgy érzi, az ő élete nem tartogat elég izgalmat ahhoz, hogy részt vegyen a társalgásban. Így inkább – preventív jelleggel – „be sem lép a klubba”.

A digitális kor tehát egy új társas helyzetet teremtett: miközben az állandó online jelenlét és az összekapcsoltság (connectedness) mellett éppen a valódi, mély emberi kapcsolódások száma ritkul meg. A virtuális térben könnyen elkerülhetjük a személyes találkozók kényelmetlen részeit – az első ismerkedések bizonytalanságát, a kínos csendeket –, sőt egyetlen kattintással kiszűrhetjük a számunkra kellemetlen beszélgetéseket. Ez kényelmes megoldás, ám egyben megfoszt a valódi intimitás élményétől.

Városi lét, mobilitás, széthulló közösségek

A magányosság terjedésének másik fontos összetevője a társadalmi-gazdasági változásokban és a városi életmódban keresendő. A világ népességének jelenleg több mint a fele már nagyvárosokban él, 2050-re pedig ez az arány a becslések szerint 70%-ra nőhet. A városi lét azonban számos mentális kockázati tényezőt hordoz. Lederbogen és munkatársai (2011) a Nature folyóiratban publikált kutatásukban igazolták, hogy az urbanizáció magasabb stresszterheléssel és bizonyos mentális zavarok – köztük jellemzően szorongásos tünetek és hangulatingadozások – gyakoribb előfordulásával jár együtt. A jelenséget olykor „magányos tömeg” (lonely crowd) effektusnak is nevezik. Ennek lényege, hogy a zsúfolt nagyvárosi környezetben az emberek sokszor pszichésen „kikapcsolnak”, tudattalanul kizárják a körülöttük lévő tömeget, így paradox módon egy többmilliós város is tele lehet magányos emberekkel.

Ezzel szemben vidéken jellemzően még erősebb a közösségi hálózat és annak megtartó ereje, ami annak tudható be, hogy a kisebb lakosságszám miatt az emberek jobban ismerik egymást, és a hagyományos közösségi kapcsok – család, szomszédság, egyházi közösségek – erősebb védőhálót nyújtanak. Természetesen vidéken is létezik a magány jelensége – kiváltképpen az elnéptelenedő falvakban, az idős lakosok körében –, de a városiasodás gyakrabban jár együtt a hagyományos közösségek széthullásával. Jellemző, hogy a nagycsaládok helyét inkább kisebb, agilisebb életvitelű háztartások és lakóközösségek veszik át, miközben a különböző generációk egymástól térben elszakadnak, a rendszeresen ismétlődő költözések pedig továbbszálazzák az amúgy is meggyengült szociális hálózatokat. Így a modern városban könnyen „elszigetelt kisméretű emberi szigetek” alakulhatnak ki: egy társasházban élő lakók gyakran alig ismerik egymást.

A növekvő mobilitás és individualizmus mellett a gazdasági tényezők is szerepet játszanak az izolálódásban. Sok fiatal ugyanis a karrierépítés éveiben szinte kizárólag a munkájának él, emiatt gyakoriak a túlórák, és nem marad idő a társas kapcsolatokra. A STADA felmérésében a magány leggyakoribb okaként a válaszadók a túl sok munkát és az időhiányt jelölték meg; az európai megkérdezettek mintegy egynegyede mondta, hogy munkaterhe miatt nem jut elegendő idő barátaira vagy családjára (STADA, 2024). A pandémia alatt elterjedt otthoni munkavégzés (home office) pedig egy kétélű fegyverré vált: egyfelől kényelmessé tette az egésznapos tevékenységet, másfelől a személyes interakciók hiánya hosszú távon hozzájárulhat a dolgozók elszigetelődéséhez.

A folyamatosan zajló demográfiai változások tovább súlyosbítják az eddig is ijesztő helyzetet. Egyre több az egyedül élő, főleg a városokban: Stockholmban a háztartások döntő többsége egyszemélyes, de Budapest belső kerületeiben is rendkívül magas ez az arány. A fiatalok jellemzően későbbre tolják a családalapítást, míg az idősek közül sokan özvegyen, egyedül töltik utolsó éveiket. Külön említést érdemel a gyermekgondozás miatti magány, ami miatt sok szülő – különösen az anyák – úgy érzik, hogy a kicsi körüli teendők miatt elszakadnak a baráti közegtől és „perifériára kerülnek”.

A fentieken túlmenően, a kulturális tényezők is meghatározók a magány földrajzi különbségeiben. Az individualista nyugati társadalmakban általában magasabb az elmagányosodás aránya, mint a kollektivista kultúrákban. A Gallup–Meta felmérés szerint például Vietnámban mindössze 5% mondta magát magányosnak, míg egyes afrikai országokban ez az arány 50% fölé emelkedett (Gallup és Meta, 2023). Érdekes adat, hogy a STADA szerint a magyar válaszadók 77%-a nem tartja súlyos problémának a saját magányát, holott ez a szám az európai átlagnál (63%) jóval magasabb arány, és a beletörődés vagy a probléma bagatellizálása felé mutat.

Lelki teherből közegészségügyi kockázat

A magány azonban nem csupán egyfajta múló rosszkedv vagy magánügy. Kutatások sokasága igazolja, hogy a tartós magány komoly mentális és fizikai ártalmakkal jár. Krónikus formája az emberi szervezet számára olyan konstans stresszhelyzet, amely evolúciós gyökereinkre vezethető vissza: őseink számára a közösségből való kirekesztettség a túlélés közvetlen veszélyeztetését jelentette. Emiatt a magányérzés egy intenzíven megélt negatív ingerként figyelmeztet arra, hogy változtassunk a jelenlegi helyzetünkön. Ha azonban ez az állapot tartóssá válik, a szervezet kimerül a folyamatos stresszválasz miatt és belefásul, beletörődik az aktuális állapotba. Holt-Lunstad és munkatársai (2015) átfogó meta-analízise kimutatta, hogy a magány 26%-kal, a társas elszigeteltség pedig 29%-kal növeli a korai halálozás kockázatát.

Cacioppo és Hawkley (2009) szociális idegtudományi kutatásai kimutatták, hogy a magányos embereknél egyfajta fokozott érzékenység – úgynevezett hipervigilancia – figyelhető meg a társas fenyegetésekkel szemben. Az érintettek emiatt gyakrabban értelmeznek akár semleges helyzeteket is ellenséges vagy elutasító keretben. Ez az evolúciós szempontból egykor hasznos mechanizmus a modern világban azt eredményezheti, hogy a magányos ember még nehezebben nyit mások felé, tovább mélyítve ezzel a saját elszigeteltségét. Ezzel együtt szoros összefüggés mutatható ki a magányosság és a depresszió között: a tartósan magányos embereknél nagy valószínűséggel alakulhat ki klinikai depresszió vagy szorongásos zavar. A magány önértékelés-romboló hatása – az érzés, hogy „engem senki nem ért meg” – hosszú távon torz gondolatokhoz vezethet. Mivel a depressziós ember hajlamos kivonni magát a társas helyzetekből, ami még jobban fokozza önnön elmagányosodását, így indítva el, vagy tartva fenn egy ördögi kört.

A korábban leírt mentális hatások mellett a magány számos testi betegség kockázatát is képes növelni. A WHO és az amerikai egészségügyi hatóságok adatai szerint az időskori demencia kockázata mintegy 50%-kal magasabbra tehető a magányos embereknél (WHO, 2024). A szív- és érrendszeri betegségek terén Valtorta és munkatársai (2016) szisztematikus szakirodalmi áttekintése kimutatta, hogy a magányhoz 29%-kal magasabb koszorúér-betegség- és 32%-kal magasabb stroke-kockázat társul. A tartós stressz és a gyulladásos folyamatok hozzájárulnak a magas vérnyomás és az immunrendszer gyengüléséhez. Kutatások azt is igazolják, hogy a magányos emberek hajlamosabbak az egészségtelen életmód folytatására, mint például alkoholizmus, dohányzás vagy éppen elhízás, részben a társas támogatás hiánya, részben az azt kompenzáló szenvedélyek miatt (Murthy, 2023).

Mindez társadalmi szinten is komoly költségekkel jár. A magányos emberek ugyanis gyakrabban szorulnak egészségügyi ellátásra, ami megnövekedett kiadásokat eredményez. Egy brit becslés szerint az időskori társas izoláció évente több milliárd font plusz kiadást jelent az egészségügynek. Ezzel párhuzamosan a munkáltatók is megérzik ezt a fajta munkaerőpiaci hatást, mivel a krónikusan magányos dolgozók kevésbé produktívak és gyakrabban mennek betegszabadságra is. Egyes kormányok már különféle innovatív megoldásokkal kísérleteznek a helyzet megoldására: az Egyesült Királyságban a háziorvosok „társadalmi receptírással” (social prescribing) élhetnek, magányos betegeiket közösségi programokra irányítva, míg Japánban külön miniszter foglalkozik a magány és az izoláció problémájával.

Fény az alagút végén?

A társas magány jelenségének átfogó vizsgálata arra hívja fel a figyelmet, hogy egy komplex, több szinten kezelendő problémáról van szó, amely egyaránt igényli az egyéni és az össztársadalmi szintű beavatkozást. Ennek néhány lehetséges mozzanata:

Az első és legfontosabb lépés a tudatosítás és a stigma leküzdése. Felismerni, hogy magányosnak lenni nem szégyellnivaló állapot, hanem sokszor a környezeti hatásokra adott természetes reakció. A STADA-felmérés rávilágított, hogy sok magyar nem tekinti súlyos problémának saját magányát, holott annak következményei igenis károsak lehetnek (STADA, 2024). Éppen ezért fontos, hogy a jelenség bekerüljön a közbeszédbe, és az emberek merjenek segítséget kérni. Ahhoz azonban, hogy ez a segítségkérés ne legyen hiábavaló, nélkülözhetetlen, hogy megfelelő számú és felkészültségű mentálhigiénés szakember álljon rendelkezésre országszerte. 

Egyéni szinten a leghatékonyabb „gyógyszer” lehet a minőségi emberi kapcsolatok ápolása. A pszichológiai vizsgálatok szerint mind az érzelmi, mind a társas magány ellen a közeli barátság a legerősebb védőfaktor. Kutatások igazolják, hogy már napi tíz perc mély beszélgetés vagy heti néhány órányi személyes találkozás is érezhetően csökkenti a magányérzetet. Nem a kontaktok számára, hanem a közelségérzésre kell fókuszálni: egy őszinte beszélgetés sokkal többet ér tíz felszínes csevegésnél. Ha valaki magányos, különösen fontos, hogy ő kezdeményezzen: hívjon meg egy régi ismerőst kávézni, csatlakozzon egy klubhoz, vagy menjen el közösségi eseményekre.

A digitális diéta és tudatos online jelenlét szintén kulcsfontosságú. A digitalizációt nem szükséges és nem is lehetséges megszüntetni, de az eszközeit meg kell tanulnunk okosan használni. Éppen ezért érdemes szabályozni a közösségimédia-fogyasztásunkat: rendszeres „kütyümentes” időszakokat tartani, a hálózatot aktívan – események keresésére, találkozók szervezésére – használni ahelyett, hogy passzívan fogyasszuk mások tartalmait. A technológia lehet a szövetségesünk: segítségével új közösségeket találhatunk, majd a virtuális ismeretségeket átvihetjük a valós életbe.

Társadalmi szinten fontosak az úgynevezett harmadik helyek: az otthonon és munkahelyen kívüli közösségi terek, mint kávézók, parkok, könyvtárak, templomok, közösségi házak. A várostervezésben pedig kiemelt figyelmet kell fordítani az élhető zöldterek kialakítására, ahol a lakók informálisan találkozhatnak. A WHO is kiemeli a szomszédsági kohézió fontosságát: ha egy városrészben erős a lakók közti kapcsolat, az mérsékli az urbanizáció negatív hatásait (WHO, 2024). Helyi közösségi programok, mint az ingyenes sportfoglalkozások, nyugdíjasklubok, baba-mama körök, ifjúsági táborok, mind lehetőséget teremtenek a valódi társasélet megéléséhez.

Végül meg kell említeni, hogy a tartós magány sokszor kizárólag szakember segítségével kezelhető eredményesen. Ha valaki hosszú ideje elszigeteltnek érzi magát, és ez már az életminőségét rontja – depressziós tünetei vannak, motiválatlanná vált, reménytelenséget érez –, érdemes pszichológushoz vagy pszichoterapeutához fordulnia. Léteznek csoportterápiák is, amelyekben a sorstársakkal való találkozás nemcsak az egyéni magányt csökkenti, hanem egyben esélyt adhat új barátságok kötésére is.

Összegezve: a társas magány a modern világ egyik újonnan felismert, komplex kihívása, amely egyaránt érinti a testi és lelki egészséget, és a fiatalokat, középkorúakat és időseket egyformán sújtja. A jelenség mögött ott áll a digitalizált életmód ambivalens hatása, a városi lét kihívásai és a társadalmi-kulturális változások sora. A kutatások egyértelművé tették, hogy a magány nem elhanyagolható magánügy, hanem objektív adatokkal kimutatható veszély az egészségre és a közösségekre nézve. Ugyanakkor a megoldás kulcsa a kezünkben van: vissza kell hoznunk a valódi emberi kapcsolatok és a közös tevékenységek értékét a mindennapjainkba.

Fotók: freepik.com

IRODALOM

1. Cacioppo, J.T. és Hawkley, L.C. (2009) Perceived social isolation and cognition, Trends in Cognitive Sciences, 13(10), pp. 447–454. doi: 10.1016/j.tics.2009.06.005.
2. Gallup és Meta (2023) The Meta-Gallup State of Social Connections Report. Washington, DC: Gallup.
3. Holt-Lunstad, J., Smith, T.B., Baker, M., Harris, T. és Stephenson, D. (2015) Loneliness and social isolation as risk factors for mortality: A meta-analytic review, Perspectives on Psychological Science, 10(2), pp. 227–237. doi: 10.1177/1745691614568352.
4. Jo Cox Commission on Loneliness (2017) Combatting Loneliness One Conversation at a Time. London: Jo Cox Foundation. Link: https://www.jocoxfoundation.org/wp-content/uploads/2023/07/rb_dec17_jocox_commission_finalreport.pdf (Letöltve: 2026.06.13)
5. KSH (2023) Népszámlálás 2022 – A népesség főbb jellemzői. Budapest: Központi Statisztikai Hivatal.
6. Lederbogen, F. et al. (2011) City living and urban upbringing affect neural social stress processing in humans, Nature, 474(7352), pp. 498–501. doi: 10.1038/nature10190.
7. Murthy, V.H. (2023) Our Epidemic of Loneliness and Isolation: The U.S. Surgeon General’s Advisory on the Healing Effects of Social Connection and Community. Washington, DC: U.S. Department of Health and Human Services.
8. Perlman, D. és Peplau, L.A. (1981) Toward a social psychology of loneliness, in Duck, S.W. és Gilmour, R. (szerk.) Personal Relationships in Disorder. London: Academic Press, pp. 31–56.
9. Przybylski, A.K., Murayama, K., DeHaan, C.R. és Gladwell, V. (2013) Motivational, emotional, and behavioral correlates of fear of missing out, Computers in Human Behavior, 29(4), pp. 1841–1848. doi: 10.1016/j.chb.2013.02.014.
10. Remes, O. (2023) Loneliness is contagious – and here’s how to beat it. University of Cambridge Research.
11. STADA (2024) STADA Health Report 2024. Bad Vilbel: STADA Group.
12. Székely, L. és Nagy, Á. (2023) Magyar Ifjúság 2023 kutatás. Budapest: Társadalomkutató Kft.
13. Valtorta, N.K. et al. (2016) Loneliness and social isolation as risk factors for coronary heart disease and stroke: systematic review and meta-analysis of longitudinal observational studies, Heart, 102(13), pp. 1009–1016. doi: 10.1136/heartjnl-2015-308790.
14. Weiss, R.S. (1973) Loneliness: The Experience of Emotional and Social Isolation. Cambridge, MA: MIT Press.
15. WHO (2024) From Loneliness to Social Connection: Charting a Path to Healthier Societies. Report of the WHO Commission on Social Connection. Geneva: World Health Organization.