Az egyensúlyvesztés határán
A verbalitás és a látvány kapcsolata a kezdetektől fogva nagy hangsúlyt kapott az animációkban. Mi történik azonban abban az esetben, ha egy animáció szándékosan szakít ennek a legalább egy évszázadra visszanyúló eljárásnak a hagyományával? Hogyan lehet hatásosan átadni egy történetet a verbalitás eszközei nélkül?
Walt Disney és Ub Iwerks 1928-as Willie gőzhajó (angolul: Steamboat Willie) című, fekete-fehér animációs rövidfilmje volt az első olyan hangosfilm, amelyben Mickey egér karaktere feltűnik, és meg is szólal. Annak ellenére, hogy a Walt Disney hangján megszólaló szereplők dialógusai érthetetlenek, mégis fontos szerepet játszanak az antropomorfizációban és a humanizált nézőpont kialakításában. A megszemélyesített állatszereplők tehát jelentős hagyománnyal rendelkeznek a Disney és a tulajdonában lévő Pixar alkotóinak a körében egyaránt. Továbbá az európai animáció-készítésnek is szerves részét képezi a verbális kifejezőeszközök és reprezentációk használata. Magyar viszonylatban pedig egyféle kitüntetett pozícióba kerül(t) a nyelv az animációs filmekben, amely szépségének megmutatása gyakran a mai napig összefonódik a kulturális érték, örökség közvetítésének a szándékával. Ennek egyik fontos példája a huszadik századi magyar költő és műfordító Romhányi József („Rímhányó Romhányi”) gazdag irodalmi hagyatéka, aki az 1960-as és 1970-es évek számos olyan ismert animációs sorozatának írta a szövegét, mint a Mézga család (1968), a Kérem a következőt! (1974) vagy a Mekk Elek, az ezermester (1974)című alkotások. Még ennél is nagyobb hangsúlyt kap a szöveg jelentősége Jankovics Marcell János vitéz című 1973-as animációjában, amely Petőfi Sándor 1844-es elbeszélő költeményének az adaptációja. A szürrealista ábrázolásmódot a magyar folklór motívumkészletének az elemeivel ötvöző alkotást rizómaszerűen behálózza a közismert szöveg, és még inkább átpoétizálja annak pszichedelikus látványvilágát.
Milyen stratégiákkal kompenzálhatja egy vizuális alkotás a szavak hangulatteremtő és üzenetközvetítő szerepét? Miként képes a narratíva fenntartani a közönség érdeklődését? A továbbiakban ezeket a kérdéseket fogom alaposabban megvizsgálni Gints Zilbalodis Áradás (Straume) című Oscar-díjas animációja kapcsán.
Zilbalodis eddigi munkásságára is jellemző volt a párbeszédmentes történetekkel való kísérletezés: a 2019-es Away című nagyjátékfilmjében egy repülőgép-szerencsétlenség egyetlen túlélőjét állítja a középpontba, így a fiatal főhős magányos útja során a beszéd szükségtelenné válik. Ezúttal pedig egy fekete kismacska kalandos történetét meséli el a nonverbalitás eszközeivel. A kezdő képsorokban az említett cica zavartalanul éldegél egy elhagyatott, mégis idillien szép vidéken, ahol az egykori emberi jelenlétre csak az antropocén környezet, a házak és a szobrok alapján következtethetünk. Azonban egy napon a környezetében elkezdenek szokatlanul viselkedni az állatok, riadtan menekülnek valaminek az útjából. Hamarosan egyértelművé válik a veszély forrása: a tájat ugyanis árvíz sújtja, és a kismacskának is el kell menekülnie kényelmes otthonából, amely szintén a tomboló hullámok martalékává válik. Szerencsére talál egy vitorlást, amelynek a fedélzetén meghúzhatja magát, illetve idővel társasága is akad, „egy barátságos vízidisznó, egy kleptomániás gyűrűsfarkú maki, egy kimért kígyász-keselyű és egy vadul csaholó golden retriever”. (Varga 2025) A független alaptermészetű állat eleinte nehezen birkózik meg a jövevényekkel, de végül az útitársaival szövődő barátságának köszönhetően sikerül közösen átvészelniük ezt a megpróbáltatást.
Az animáció egyik erőssége az ábrázolásmódban rejlik, amely alázattal mímeli az állati percepciót, így azáltal tud a narratíva lebilincselő maradni, hogy mindvégig a jelenben tartja a nézőt. Az emberekkel ellentétben ugyanis az állatok nem képesek olyan árnyaltan észlelni és elkülöníteni az idősíkokat egymástól, ők nem révednek nosztalgikusan a múltba, és nem álmodoznak a jövőről, nekik leginkább motivációik vannak és reakcióik, nem pedig céljaik. A film következetes időkezelése és letisztult cselekményvezetése tehát anélkül is hatásosan fogalmaz meg fajsúlyos gondolatokat, hogy szavakat adna a szereplői szájába. Ilyen például az animáció erőteljes ökokritikai üzenete, amely tantételszerű didaktikusság nélkül bontakozik ki előttünk, és a film megtekintését követően is sokáig velünk marad. Az animációt áthatja egyféle posztapokaliptikus hangulat elhagyatottságérzete, amely egyszerre nyomasztó és lenyűgöző. Az alkotóknak ugyanis nem a riogatás vagy a hatásvadász üzenetközlés volt a szándékuk. Sokkal inkább arra szerettek volna rámutatni meggyőző természetességgel, hogy noha mi, emberek még mindig gyakran a bolygónk felsőbbrendű egyeduralkodóiként tekintünk magunkra, valójában ez egyáltalán nem igaz, és sokkal valószínűbb, hogy az egyes állatfajok jobban alkalmazkodnának a megváltozott körülményekhez, és nagyobb eséllyel maradnának életben egy globális méretű természeti katasztrófa esetén. A film tehát arra ösztönöz bennünket, hogy legyünk nyitottabbak a környezetünkre, és figyeljünk oda a természetre, sőt igyekezzünk tanulni a különböző fajoktól.
A gondosan megválasztott zene, amelyet a rendező Rihards Zaļupével közösen szerzett, szintén hatásosan kompenzálja a verbalitás hiányát, és expresszíven rezonál az egyes jelenetek hangulatával, együtt hömpölyög a történet folyamával. A vízszint emelkedésekor ugyanis vészjóslóan sodorja magával a nézőt, majd a mindent elsöprő vihar látványához hasonló intenzitással áraszt el. Amikor pedig a háborgó hullámok megnyugszanak, a zene is békés ringatózásba kezd, és csendesen folyik bele a festői táj és az új világra rácsodálkozó állatok kedves idilljébe.
Az animáció gyönyörű vizualitása (amely meglepő módon a Blender nevű, ingyenes, nyílt forráskódú háromdimenziós grafikai programmal készült) is hatásosan ellenpontozza a párbeszédek hiányát. A látványvilág terén izgalmas kettősség figyelhető meg, mivel amíg a táj, a környezet részletgazdag és realisztikus ábrázolása leginkább egy impresszionista festményre emlékeztet, addig az állatok alakjai elnagyoltnak, majdhogynem pixelesnek tűnnek. Véleményem szerint azonban mindez egy tudatos döntés eredménye, ugyanis szintén utalhat az állati percepcióra, amely sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a környezet észlelésére, mivel az önreflexióra nem képesek. Egyfelől ennek szimbolikáját hordozhatja ez a kettős ábrázolásmód, másfelől pedig görbe tükröt mutathat az emberek számára, hiszen mi képesek vagyunk az önvizsgálatra, mégsem mindig alkalmazzuk.
A realisztikus ábrázolásmód nemcsak a látvány esetében figyelhető meg, hanem a szereplők tetteinek következetes ok-okozatiságára is kiterjed. Az animáció nem eufemizálja a valóságot: a tetteknek, mozdulatoknak súlya és következménye van. Szavak és felesleges drámaiság nélkül ragad meg súlyos témákat azok természetességében. A halált az élet elkerülhetetlen és szükségszerű részeként mutatja be, azonban ügyel arra, hogy ne legyen túlságosan explicit vagy felkavaró a fiatalabb korosztály számára. Ennek egyik remek példája az a pszichedelikus kozmikus jelenet, amelyben a kígyász-keselyű feláldozza a lényét és az életét, újraegyesülve az éterrel, hogy újdonsült barátait megmentse az áradástól. Az animációnak tehát sikerül megtalálnia a megfelelő arányokat a halálreprezentáció terén is, amely a gyermekközönség korának megfelelő óvatossággal és érzékenységgel közelíti meg a témát anélkül, hogy elbagatellizálná azt. A felnőtteket ugyanis spirituális üzenete által az elmúlás metafizikájáról folytatott mélyebb elmélkedésre invitálja, míg a kicsik elmerülhetnek a hipnotikusan gyönyörű látványvilágban. Továbbá a film sejtelmesen épít be a narratívába különböző kulturális referenciákat. Ilyenek például az egyes bibliai történetek, amelyeknek egyszerre felhasználja és újragondolja a motívumkészletét. A korábban említett jelenet az özönvíz történetének a gondolatiságával rezonál, amelynek végét a galamb jelzi a szárazföldről hozott olajággal a csőrében. Az animáció esetében mindez összefonódik az önfeláldozás szimbolikájával, amely egy ökológiai konnotáció felől is értelmezhető. Rámutathat ugyanis az emberek felelősségvállalásának a szükségességére annak érdekében, hogy a közelgő klímakatasztrófa már általunk is érzékelhető tünetei ne váljanak irreverzibilis következményekkel járó csapásokká a következő generációk jelenében.
Az ökokritikai üzenet és az újraértelmezett kulturális utalások szubtilis, mégis gondolatébresztő ötvözése a film azon döntésében is nyomon követhető, amely elsőre meggondolatlan tévedésnek, valószerűtlen reprezentációnak tűnhet. Ez pedig a különböző kontinensekről származó állatszereplők felvonultatása. Véleményem szerint azonban mindez szintén egy tudatos döntés eredménye, amely izgalmas mellékjelentéseket hordoz. Egyrészről a szereplők értelmezhetők azon globális szintű ökológiai válság allegóriáiként, amely minden egyes állatfajra kihat. Másrészről egyféle fordított Bábel-történetként is interpretálható, amely a közös nyelv hiányára nem büntetésként vagy a megosztottság és a széthúzás kiváltó okaként tekint, hanem sokkal inkább az akadályok áthidalásának az eszközeként, amely lehetőséget teremt az összefogásra. Ez a nézőpont ugyanis deszakralizálja az emberi nyelvnek tulajdonított, túlzott intellektuális jelentőséget, amelyre gyakran hivatkozunk érvként, hogy a többi állatfajhoz képest felsőbbrendű entitásokként tekintsünk magunkra. Továbbá a közös nyelv, a közös kultúra és az összetartozás, az egység asszociációit gyakran alkalmazzák a politikai hatalmak is manipuláció és gyűlöletkeltés céljából, hogy egy közösséget az etnikai vagy az egyéb kisebbségek ellen fordítsanak. Az animáció ezáltal pont erre a téves és ártalmas feltételezésre cáfol rá, szereplői ugyanis a verbalitás hiányán túl sem „beszélnek egy nyelvet”, különböző nonverbális kódokon és gesztusrendszeren keresztül kommunikálnak, mégis idővel remekül összecsiszolódnak és megértik egymás szándékait.
A film záró mozzanata reménytelinek tűnhet, ahogyan a négy barát közös, csoportképszerű látványukat szemlélik egy tócsa tükrében. Ez a nyitott befejezés azonban egy cseppet sem fullad naiv pozitivitásba. Egyrészről ugyanis még mindig ott zakatolhat bennünk az előző jelenet felkavaró látványa és súlyos gondolatisága, amelyben szemtanúi lehetünk egy lassan ziháló, partra vetődő hal csendes haláltusájának a hirtelen lecsökkent vízszint közvetlen következményeként. Mindez erőteljesen mutat rá arra, hogy a klímakatasztrófának csak vesztesei lehetnek, mivel ami egyes állatfajoknak a megmenekülését biztosítja, az másoknak az életébe kerül. Másfelől pedig mindvégig tapasztalhatunk valamiféle nyugtalanító bizonytalanságot a levegőben, mintha a korábbi áradás bármikor megismétlődhetne vagy egy újabb csapás követhetné azt. Ennek érzetét csak tovább erősítik a keretes szerkezet lehetőségével kacérkodó és a kezdő képsorok hangulatát idéző dallamok és zajok. Az újabb katasztrófa ezúttal ugyan elmarad, a film mégis erőteljesen magában hordozza a ciklicitás valószínűségét. Továbbá rámutat a felelőtlen antropocén tevékenység hatásaira, a folyton megújuló, mégis efemer természet veszélyeztetettségére, amelyet ha kizökkentünk törékeny és illékony egyensúlyállapotából, fékezhetetlen tombolásának többé semmi sem szabhat gátat.
Az animáció ábrázolásmódja tehát a tiszteleten alapszik. Megtiszteli az állatokat azáltal, hogy (a legtöbb animációval ellentétben) nem ruházza fel antropomorf tulajdonságokkal a szereplőket, nem személyesíti meg őket, és nem „hangosítja ki a gondolataikat”. Ahelyett tehát, hogy egy kisajátító emberi perspektívát vetítene rájuk, hitelesen képezi le a különböző állatfajok nonverbális gesztusait, kommunikációját és viselkedésmintáit az eltérő élethelyzetekben. Továbbá megtiszteli a fiatalabb közönség tagjait azzal, hogy komolyan veszi őket, és megbízik az értelmezői képességeikben. Miközben az antropomorfizált, éneklő és beszélő állatszereplőket felvonultató animációk is egyértelműen készségfejlesztő hatással rendelkeznek, ez a film más eszközökkel tartja fenn a gyerekek és a felnőttek érdeklődését egyaránt. Nem válaszokat fogalmaz meg, hanem kérdéseket tesz fel, nem megoldásokat keres, hanem a problémákra mutat rá, nem egy meseszerűen idilli végkifejlettel kecsegtet, hanem egy intelligensen visszafogott, nyitott befejezéssel zárul, amely teret enged az önreflektivitásnak és a konstruktív párbeszédeknek.
Képek forrása: Filmtekercs.
