Orwelli világkép, avagy elveszett magánszféra
A 21. század digitális korszakában a folyamatok és az emberek megfigyelése a mindennapok szerves részévé vált. Életünk szinte minden percében adatot szolgáltatunk magunkról, történjen az a saját mobiltelefonunkon keresztül egy bejelentkezés, a GPS-szel történő vezetés vagy éppen a közösségi médiumokon való szörfölés közben. Természetesen az egyén tevékenységének nyomon követése nem pusztán így történhet, hiszen az arcfelismerő rendszerek, a hordozható eszközök (wearable devices) további információval látják el a különböző techcégeket a felhasználóik kapcsán. A társadalmi megfigyelésben azonban a piramis csúcsát a mindenkori állam, és annak apparátusa jelenti. Egy olyan apparátus, amely nem elégszik meg a puszta kamerás megfigyeléssel, vagy éppen a böngészési és YouTube előzményeink után való „nyomozással”, hanem ehhez a folyamathoz még a mesterséges intelligenciát (MI) is képes segítségül hívni.
A nyugati társadalmakban a biztonság és a bűnmegelőzés érdekében alkalmazott megfigyelési rendszerek egyfajta szükséges kompromisszumnak tűnnek: cserébe azért, hogy sértetlenül és nyugalomban élhessük a mindennapi életünket, lemondunk a szabadságunk egy bizonyos szeletéről, azáltal, hogy állandó megfigyelés alatt tartatjuk magunkat. Ezzel szemben a keleti országokban, különösképpen Kínában, a megfigyelés célja nem az állampolgárok biztonságának a garantálása, hanem a viselkedésük ellenőrzése és a rendszer politikai stabilitásának a fenntartása, olykor törvénytelen és erőszakos eszközökkel. Ez utóbbi jelenséget dokumentálja a Tökéletes bizalom című dokumentumfilm. Az országban működő társadalmi kreditrendszer (Social Credit System) célja, hogy minden állampolgár viselkedését pontozza: a “jó magaviseletet” – például adósságok pontos törlesztését, önkéntes munkát – jutalmazzák, míg a “rossz viselkedés” – például a kormánykritikus megnyilvánulások – szankciókkal járhatnak. Így a kínai állampolgárok nemcsak pénzügyi hitelképességük, hanem szociális magatartásuk alapján is kaphatnak értékelést. Egyes régiókban a pontszámok befolyásolhatják az utazási jogokat, az oktatási lehetőségeket vagy akár a munkavállalást.
A kérdés a fentiek után már csak az, hogy hol a határ a közbiztonság szavatolása és az állampolgári szabadságjogok csorbítása között?
Az állami megfigyelés nem újkeletű jelenség. Már az ókori Rómában és Kínában is működtek besúgóhálózatok, a középkori boszorkányüldözésekben pedig nem elhanyagolható szerepe volt annak, ahogy a kor embere folyamatosan megfigyelte a szomszédait és gyakran volt bizalmatlan az idegenekkel szemben. Hasonló ellenőrző és kontrolálló feladatot láttak el az abszolút monarchiák titkosrendőrségei is, amelyek szintén a hatalom stabilitását voltak hivatottak biztosítani. A 20. században a modern technológia új eszközöket adott a kormányok kezébe, elsősorban a képi és hangrögzítésen keresztül.
A náci Németország Gestapója, illetve Sicherheitsdienstje (jelentése: Biztonsági szolgálat, amelyet Reinhard Heydrich hívott életre, és amelynek feladata a Nemzetiszocialista párttal szembeni bárminemű ellenállás felszámolása volt), vagy a sztálini Szovjetunió KGB-je kiterjedt adatgyűjtési és lehallgatási rendszereket működtetett, hogy megfigyelje, ellenőrizze, szükség esetén pedig „megtisztítsa” a társadalmat a „veszélyes elemektől”.
Fotó forrása: Institute of National Remembrance Poland
Jellemző volt akár a rendőrség (vagy más erőszakszervezet), akár a beszervezett civil megfigyelők által végzett tájékoztatás a hatalom irányába. Ez utóbbi megoldás az államszocialista Magyarországon is elterjedt megoldási mód volt: számos embert szerveztek be így szerzett információk alapján, akikből a későbbiekben rendszerint ügynökök lettek. E folyamatban kiemelt szerepet játszottak a tartótisztek, akiknek az ügynökök jelentettek, akár szóban, akár írásban. A magyarországi ügynökakták feltáratlansága és nyilvánosságra hozatalának a hiánya miatt napjainkban is jellemző a találgatás az ügynökök kibenlétét illetően. Más források szerint azonban, mivel a teljes dokumentumállomány immáron nyilvánosan elérhető, így tulajdonképpen a kérdés teljesen súlytalanná vált. A megfigyelés az ezredfordulón lépett új szintre, amikor a digitális világ térnyerésével az államok és a magánvállalatok tömegesen kezdték el begyűjteni az emberek adatait – sokszor az ő tudtuk és valódi engedélyük nélkül.
A 21. században a nyugati országokban a megfigyelési technológiák térnyerése elsősorban a terrorizmus elleni küzdelemmel vált igazolhatóvá. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után az Egyesült Államokban elfogadott USA PATRIOT Act jelentősen kibővítette a kormányzati megfigyelési jogköröket. Az ezt követő, Edward Snowden által kirobbantott lehallgatási botrány során kiderült, hogy az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) széleskörű adatgyűjtést folytatott állampolgárok millióiról, beleértve saját nemzetközi szövetségeseit is.
Európában az Egyesült Királyságban található az egyik legnagyobb városi megfigyelőhálózat: Londonban több százezer CCTV kamera működik, amelyeket egyre gyakrabban arcfelismerő algoritmusokkal is ellátnak a terrorgyanús személyek kiszűrésére. Bár a nyugati országokban a GDPR és más adatvédelmi szabályok igyekeznek kordában tartani az állami és vállalati adatgyűjtést, a közbiztonság és a magánélet egyensúlya napjainkra is folyamatos viták tárgya marad.
A hvg.hu írt arról, hogy Magyarországon a kormány több tízmilliárd forintért telepített arcfelismerő kamerarendszereket, amelyek eredetileg közbiztonsági célokat szolgáltak volna. Írásuk szerint azonban a fenti nagy összegű biztonsági rendszer hirtelen előretörése és élesítése egyéb célokat is szolgálhat. Az új fejlesztések ugyanis könnyebbé és gyorsabbá teszik az állandó és megakadásmenetes információáramlást az egyes hivatalok között, így hozva létra a különböző állami adatbázisok kiterjedt hálózatát szerte az országban. Jogvédő szervezetek szerint ez különösen problematikus olyan események esetében, mint a Pride felvonulás vagy más politikai demonstrációk, ahol az arcfelismerő szoftverek azonosíthatják a résztvevőket, és az állam hosszú távon tárolhatja róluk az adatokat. Ez felveti annak a veszélyét, hogy egy demokratikus állam is átléphet azon a határon, ahol a közbiztonság helyett a politikai ellenőrzés kerül előtérbe.
A mesterséges intelligencia fejlődése, illetve rohamos elterjedése új korszakot nyit a megfigyelésben. Az arcfelismerő rendszerek és a prediktív analitika segítségével már nemcsak a múltbeli cselekedeteket lehet dokumentálni, hanem bizonyos viselkedési minták alapján előre jelezhető, hogy egy adott személy milyen lépéseket tehet a jövőben. Mindezt pontosan úgy, ahogyan a személyes preferenciái vagy éppen az általa fogyasztott tartalmak is egyre nagyobb precizitással jelezhetők előre. Kína és az Egyesült Államok egyaránt vezető szerepet tölt be az MI-alapú megfigyelési rendszerek fejlesztésében. Az amerikai Clearview AI például egy olyan nemzetközi adatbázist hozott létre, amely több százmillió interneten elérhető arcképet tartalmaz, és amelyet rendészeti szervek világszerte felhasználhatnak az elkövetők azonosítására.
A megfigyelési technológiák fejlődése folyamatosan feszegeti az egyéni szabadságjogokkal élés és a közbiztonság garantálása közötti határt. Ennek ellensúlyozására az Európában bevezetett GDPR próbálja szabályozni az adatgyűjtést és adatfelhasználást, valamint az adatokhoz való hozzáférést, de a technológia rohamos elterjedése miatt kérdéses, hogy a jövőben mennyire tartható fenn a magánélet védelme. Mint ahogyan az is kérdés, hogy az így kinyert adatokkal mihez kezd az állami apparátus és a techcégek.
