Romhány település nevének hallatán sokakban az egykor nagy jelentőségű csempegyár emléke idéződik fel. A valaha szebb napokat látott üzemet évekkel ezelőtt bezárták, az ott dolgozók szerteszét szóródtak Magyarországon. Ma a hajdan nagy jelentőségű üzem múltja feltárulkozik, könyv is megjelenik a téma kapcsán – interjú ifj. Kovács Balázs történész-muzeológussal. 

Kérem, mutatkozzon be röviden az olvasóinknak! Mutassa be életútjának az Ön által legfontosabbnak tartott állomásait!

2010-ben diplomáztam Egerben történelem szakon (BA), majd 2013-ban a kulturális örökség tanulmányok múzeumi szakirányán (MA). Olyan mesterektől leshettem el testközelből a múlt faggatásának fortélyait, mint Romsics Ignác és Monok István. Amióta végeztem a felsőoktatási tanulmányaimmal, folyamatosan a múzeumi szférában dolgozom. Eddigi pályafutásom során öt múzeum harminc kiállításának létrehozásában vettem részt. Ezek közül, amire a legbüszkébb vagyok: társkurátora voltam a Kegyeleti Múzeum legutóbbi állandó kiállításának, amiért a Pulszky Társaság “Év múzeuma 2018” pályázatán különdíjat nyertünk a kollégákkal. Mielőtt azonban bárki kedvet kapni ehhez a kiállításhoz: ez a múzeum sajnos már jó ideje nem látogatható. A másik dolog, amit nagy eredménynek tartok nem szorosan a szakmámhoz, hanem sokkal inkább a kulturális örökség védelméhez és a lokális identitás erősítéséhez kötődik: két évnyi előkészítő munkámmal hozzájárulhattam, hogy II. Rákóczi Ferenc utolsó csatájának helyszínét, a romhányi csatamezőt országgyűlési törvény által bejegyzett, ezáltal kiemelten védett, történelmi emlékhellyé nyilvánították 2022-ben.

Úgy tudom, hogy jelenleg egy nagyobb lélegzetvételű monográfián dolgozik. Mit lehet tudni a készülő műről?

Terveim szerint ez gyakorlatilag a romhányi kerámia “nagykönyve” lesz, amelyben a romhányi kerámiagyár egykori dolgozói, vezetői és középvezetői is vallanak arról, hogy ők hogyan élték meg a rájuk eső éveket-évtizedeket. Három részre tagolható: 1. történeti opus, amely az 1920-as évek legelejétől kezdve napjainkig mutatja be a gyár múltját. 2. dolgozói és vezetői interjúk, amelyből eddig 25-öt készítettem, és 3. A könyv foglalkozni fog a romhányi kerámiával, mint jelenséggel, branddel is, a publikum elé tárva a Romhányban készült termékek jellegzetességeit, gyártási technológiáját, valamint azt, hogy miként formálta át a falu képét, életét örökre a vállalat. Vagyis összességében számos ipar- és technikatörténeti, illetve szociológiai elemet is tartalmaz a könyv.

Hogyan jött az ötlet, hogy éppen a Romhányi Csempegyár történetét kutassa?

Romhányból származom, itt nőttem fel. Bár 19 éves korom óta életvitelszerűen máshol élek, a családom anyai ágon ide köt. A gyártól alig 200 méternyire laktunk, éjjel a gépsorok duruzsolására és a targoncák hangja mellett aludtunk el. Sokáig nem találtam meg azt a témát, amiben igazán elmerülhetek és még senki nem foglalkozott vele nagy mélységekig a történészszakma berkeiben. Aztán 2023-ban jött a nagy felismerés: számomra “A téma” mindig is szinte ott hevert a lábam előtt és várta, hogy “megérjek” hozzá. Rájöttem, hogy a kerámiagyár történetét nekem kell megírnom, és ipari örökségének ápolását minden lehetséges eszközzel segítenem. A témaválasztás okaiba beletartozik az is, hogy egyértelműen érzem: minél inkább idősödöm, annál inkább kötődök az identitástudatomban a gyökereimhez.

Mióta dolgozik ezen a kutatáson, és milyen állomásai voltak ennek a folyamatnak?

2023-ban fogtam neki a téma feldolgozásának: ebből egy nagyjából fél évet ölelt fel a forrásgyűjtés, amelyet a jelenleg is zajló interjúkészítés váltott fel. Végül az eddig összegyűjtött anyag feldolgozását és a könyv írását 2024 elején kezdtem el. Ezt leginkább szabadidőmben tudom folytatni, ami igencsak korlátozott, ezért is tudok lassan haladni az írással.

Mennyire volt elérhető és feldolgozható az elsődleges, illetve másodlagos forrásanyag? Akadtak-e különleges kihívások az adatgyűjtés során? Mesélne ezekről?

Sajnos az elsődleges forrásanyagok felkutatása komoly nehézségekbe ütközött, mivel számos értékes dokumentum egyáltalán nem került be a levéltári-közgyűjteményi rendszerbe. Helyette szemétdombokon vagy kemencékben végezve az enyészetté váltak. Ugyanakkor, hála a modern kori digitalizációnak, valamint a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár köteles példányainak, így is tudtam mihez nyúlni. Ráadásul, több egykori dolgozó és vezető is nyújtott át rengeteg kiemelkedő, forrásértékű kéziratot a kutatásom továbbgondolásához.

Miért tartja fontosnak a Romhányi Csempegyár történetének megőrzését és bemutatását? 

Ennek két fő oka van. Az egyik a személyes meggyőződésem, miszerint a romhányi kerámiagyárban dolgozó számtalan ember élete és munkája, illetve maga a gyár története is fontos identitásképző közkincset jelent. Emiatt is tekintem célomnak, hogy a helyi kerámiaipar kulturális örökségét megbecsültségében azonos szintre emeljük Romhányban a Rákóczi-féle csata, és az itt született Bereczki Máté nemzetközi hírű pomológus (gyümölcsszakértő és nemesítő – a szerző) emlékezetével. A másik ok a gyár gazdasági jelentősége mind belföldön, mind külföldön. Ez a vállalat a csúcsán több mint 4 millió négyzetméter burkolólapot gyártott évente, világszerte több mint 20 országba exportált és növelte hazánk hírnevét. Hogy csak néhány kiemelt példát említsek: burkolólapjait felhasználták a Gellért fürdő pezsgőfürdő-medencéjében vagy a kis földalatti jellegzetes “metro” falicsempézetének felújításához. Ráadásul olyan nagy volt a kereslet a gyárban készült csempék iránt, hogy szinte már a gyártószalagról kapták le őket a vevők, sőt olyan is előfordult, hogy egy-egy raklap romhányi csempéért tettlegességig fajult a vita a vevők között, hogy ki ért oda érte hamarabb. Mi ez, ha nem országos jelentőség?

Hogyan hatott a gyár Romhány település fejlődésére és arculatára?

A vállalat 1923-as Romhányban való megtelepülésétől egészen a rendszerváltásig a fokozatos felfelé ívelés jellemezte a gyár és falu közötti kölcsönhatásának erejét. Noha a község egy előnyös szerződést kötött a vállalattal a telekvásárlás során, a kezdeti időszakban a gyártulajdonosai nem foglalkoztak érdemben az üzemen kívüli területtel. Ez változott meg 1948 után, amikor az államosításokat követően mind ideológiai, mind praktikus tényezők is előtérbe kerültek a gyártáson kívül. Ez a változás végül az 1969-től 1972-ig terjedő időszakban csúcsosodott ki, amikor is a vállalat a cserépkályhák gyártásáról burkolólap-termelésre váltott, miközben új nevet is kapott (Romhányi Cserépkályhagyárról Romhányi Építési Kerámiagyárra). Mindezekhez társult az is, hogy Kollár József személyében egy fiatal és ambiciózus igazgató került a gyár élére, aki komoly hosszútávú célokat dédelgetett. Vállalatvezetői filozófiáját a következőkben lehetne összegezni: “a gyárnak a falu húzóerejévé is kell válnia, s csak együtt lehet a két entitás fejlődésében töretlen és sikeres.” A rohamléptekben fejlődő üzemnek hála nemcsak a falu lakosai, de számos környékbeli településen élő is munkához jutott a kerámiagyárban. Ezzel párhuzamosan épültek ki azok az infrastrukturális elemek, amelyet bármelyik modern kisváros természetes részének számítanának. Olyanok, mint a sportcsarnok, az orvosi- és fogászati rendelő, a bölcsőde, iskola, vagy éppen a közművek. Sajnos a rendszerváltást követően ez a rendkívül lendületes fejlődés tört derékba, hogy aztán lépésről-lépésre az enyészetté váljon.

Csempe tokolás a 70-es években, forrás: Hornyák György

Mi volt a csempegyár hatása a helyi közösségre és gazdaságra, valamint az országos termelésre nézve az egyes korszakokban?

A kerámiagyárnak köszönhetően az addig agrár-jellegű település fokozatosan alakult át egy modern kerámiaipari központtá. Ennek köszönhetően az üzem tagjai rendszeresen jártak az akkori kor kerámiaipari „szuperhatalmának” számító Olaszországba, hogy folyamatosan ellessék a legújabb trendeket és technológiákat. Ezenfelül a gyárban dolgozó családok tagjai gyakran üdültek Ráckevén, Zamárdiban, de eljutottak olyan addig számukra elérhetetlennek tűnő országokba is, mint Bulgária, Törökország vagy éppen a Szovjetunió. Továbbá lehetőségük nyílt olyan kulturális programokban „megmerítkezni”, mint a budapesti színházi darabok vagy operaelőadások. És ez még messze nem minden! Maga a település is jelentős fejlődésen ment át a gyárnak hála: a megtermelt nyereség visszaforgatásával kinőtte magát egy komplett művelődési, egészségügyi, oktatási, sport- és szabadidős kombináttá. Érdemes még hozzátenni, hogy az 1930-as évek derekára a romhányi vállalat (akkori nevén: Lloyd Kerámiaipari Rt.) adta a magyar cserépkályha-gyártás 80%-át! Talán ez az adat is jól szemlélteti, hogy ez az üzem mekkora jelentőséggel bírt a hazai kerámiaipar számára.

Fel tudna idézni valamilyen különösen érdekes történetet a gyár múltjából?

Nagyon sok ilyen van, de talán az egyik kedvencem a Romhányon átfolyó Lókos-patakhoz és annak műemléki barokk kőhídjához köthető. A hídról tudni kell, hogy csak kis vízáteresztő képességgel bírt, a tőle nyugatra lévő terület lápos ártérnek számított. Mindezek ellenére itt épült meg a csempegyár legnagyobb gyáregysége (R-III), amelyet 1979 januárjában majdnem elért az árvíz. Kollár igazgató lélekjelenlétének és jó adag szerencsének is köszönhető, hogy az éjszaka kellős közepén az árvízi helyzet kivédésére telefonon kért engedélyt haladéktalanul megadták. Így az igazgató és brigádja azonnal átvághatta a híd mellett kanyarodó közutat, majd az így keletkezett vágaton át vezették el a hóolvadás okán felgyűlt többletvízet. Az egykori kőhíd ma műemlékként őrzi a múltat, miközben a vállalat támogatásával új közúti híd épült az új meder felett.  

Hogyan értékeli a helyi közösség és az önkormányzat szerepét a gyár örökségének ápolásában?

Romhány a szerény erőforrásai ellenére is igyekszik folyamatosan „napirenden tartani” a kultúra ápolását, amelynek középpontjában a Bereczki Máté Művelődési Ház tevékenysége áll. Ehhez társul a falu lakóinak a múltjára büszke közössége, aki a mai napig ápolja a gyár emlékét.

Tudomásunk szerint, a kötete megírása során több egykori gyári dolgozóval is készített interjút. Az ő személyes történeteikből vagy emlékeikből milyen érdekességek kerültek elő?

Az interjúkészítés során törekedtem arra, hogy az általam kiválasztott interjúalanyok mind vertikális (a vállalati hierarchia minden szintjéről), mind horizontális képet adjanak az egykori vállalat működéséről. Egy mulatságos történet jut most az eszembe, amelyben az egyik volt főmérnök kacagva mesélte el, hogy amikor megérkezett vasúton a gyár történetének első villamos targoncája a ‘70-es évek elején, nem volt egyszerű ezzel a vagonról lepakolás után behajtani a gyár területére: majdnem belehajtottak a járművel a legközelebbi épületbe.

A nagymúltú üzemeknél általában több generáció tagjai is együtt dolgoznak az évek során. Felmerült-e olyan eset, amikor egy család több generációja dolgozott a Romhányi Csempegyárban? Miben látja ennek a jelentőségét az egyes családok számára?

Ez az aspektus egy falusi környezetben kiépült ipari létesítmény esetében talán még nagyobb jelentőséggel bír, mint egy városi gyár esetében. A legrégebbi munkásdinasztiákat Romhányban azok a családok adták, amelyek már az itteni gyáralapítás előtt is a kerámiaiparból éltek, csak éppen Pécsett, a Zsolnay-gyárnál. Ezek közé tartozik pl. a Kisztner, Uhlarik és Benicsek család, míg mások már romhányi vagy környékbeli gyökerűek, mint pl. a Petrás, a Molnár, a Kiss vagy a Saliga családok. Kisztner János Pécsről érkezett szakmunkás, majd gyárvezető dédunokájával például jelenleg is élő rendszeres kulturális örökségvédelmi diszkussziókat folytatunk időről-időre.

Formázók, 60-as évek. Forrás: Simon Szabolcs

A gyár termékei megjelentek-e a hazai vagy a nemzetközi művészeti vagy iparművészeti alkotásokban? Ha igen, hol és milyen formában?

A gyár cserépkályhái vagy fajanszcsempéi a második világháborúig bezárólag elsősorban a tehetősebb rétegeket és a rangosabb közintézményeket célozták meg. Ennek példái a korábban már említett Gellért-fürdőn kívül a Lukács-fürdő ivókútjának burkolata; a miskolctapolcai fürdő előcsarnokainak oszlopfejdíszei vagy a budaörsi repülőtér fagyálló díszítőelemei mind romhányi kerámia-műremekek. Megjegyzem, hogy az a fajta nagy műgonddal és szakértelemmel készített, mégis ipari mennyiségben előállított, a kor legmodernebb technológiáját felvonultató mintás-mázas csempe termelés is, amit Romhány egymaga képes volt felmutatni, ritkaságszámba ment a ’70-es és ’80-as évek Magyarországán.

Hogyan kapcsolódik a gyár története a magyar iparművészethez?

A gyárban korábban számos neves iparművész dolgozott, köztük H. Ráhmer Mária, Horváth Sándor, Csemán Ilona, Antal András és Hegedűs Erzsébet, de az ország egyik legismertebb keramikusa, Gádor István is egy rövid ideig itt tevékenykedett. Emellett fontos megemlíteni, hogy Amerigo Tot (született: Tóth Imre magyar szobrászművész és színész – a szerző) is megfordult az itteni műteremben.   

Milyen események vagy kiállítások segítettek a gyár emlékének megőrzésében az elmúlt években?

2023 szeptemberében ünnepeltük a gyár fennállásának centenáriumát. Ez alkalomból változatos műsorokkal készült a romhányi művelődési ház és könyvtár, amelynek keretén belül a gyárhoz köthető emléktárgyak bemutatásával, férfikórussal, illetve az egykori dolgozók által elmesélt visszaemlékezésekkel tisztelegtek a hajdan volt üzem múltja előtt. Nagyon szívesen látnám, ha a nem túl távoli jövőben a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum – amely a gyűjtőkörét és gyűjtőterületét tekintve illetékes múzeum – időszaki kiállítást rendezne a témából, amelyet talán egy állandó romhányi kiállítás koronázna meg.

Milyen hatása volt a gyár bezárásának a helyi közösségre és gazdaságra, tágabban nézve, az országos termelésre nézve?

Az itt lakók a ‘60-’70-’80-as években még a fejlődéshez és a gyarapodáshoz szokhattak hozzá, de ez a helyzet a vállalat bezárását követően alaposan megváltozott. Az utódcégek vagy felvásárlóik csődjét és ami ezzel járt, azonban továbbra sem tudták megszokni vagy elfogadni. Ez napjainkra is változatlan maradt. 

Volt-e a gyárnak nemzetközi kapcsolata, például exporttevékenység? Ha igen, ez mennyire volt kiemelkedőnek tekinthető az akkori korszakban?

Az ágazati tröszt (Finomkerámia-ipari Művek) célja elsősorban a hazai „csempeéhség” megszűntetése volt, így a termelés elsődlegesen a hazai piacot igyekezett teríteni. A 80-as évektől azonban változás állt be a cég értékesítésében: noha az élvonalat (olasz, spanyol burkolóanyag-ipar) nem sikerült megközelíteni, a gyár így is megtalálta a maga piaci rését. Így került hát számtalan NSZK-s, osztrák és dán épület belsejébe romhányi csempe, ami a későbbiek során kiegészült az abban az időben jelentős fejlődésen áteső, számos állami-szociális építkezést megvalósító arab állam pl. Líbia, Szíria, Egyiptom, Szaúd-Arábia, vagy Kuvait megrendeléseivel. 

Hogyan illeszkedett a csempegyár a nemzetközi építőipari trendekhez? Volt-e esetleg olyan terület a gyártás során, ami különösen nagy jelentőségű volt?

A romhányi csempegyárról kevesen tudják, hogy a burkolólap-gyártó korszakában a fő profilja mellett olyan kiegészítő kerámiaipari termékeket állított elő, amelyeket Magyarországon máshol nem, vagy csak minimális mértékben. Ezek közül kiemelendő az ún. frittek, amelyek a burkolólapok mázát és dekorációját fixálják, védőfelületet képezve a felszínen. Említendők még az ún. színtestek, amelyek a különböző színeket biztosítják a burkolólapok dekorálásához. Ahhoz, hogy ezek a termékek mind itthon, mind külföldön értékesítésre kerülhettek, szükség volt egy jól felszerelt vegyész laboratóriumra és az olyan vegyészmérnökökre, mint Nestor Béláné, Peresztegi József, Major Zsuzsanna, Kormos József vagy Mester Istvánné. 

Hol tart jelenleg a monográfia elkészítése? Mikorra várható a kiadása?

A könyv háromnegyedével már készen vagyok; terveim szerint az idei év végén már a kezükbe vehetik az olvasók az elkészült művet. 

Mit gondol, milyen jelentősége lehet a kutatásának a jelenkorra, illetve az utókorra nézve?

Történettudománnyal foglalkozó és felelősségteljes értelmiségiként folyamatosan arra törekszem, hogy munkámmal és kutatásaimmal a jelen társadalmát szolgáljam, miközben igyekszem a jövő világát emberközelibbé formálni.

Tervez-e további kutatásokat a csempegyár témájában, vagy esetleg más ipartörténeti projektekben?

Úgy érzem, hogy ez a téma egy életre szól, én pedig megtaláltam benne a magam küldetését.

Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnia a Romhányi Csempegyár történetének tanulságát, mit mondana?

Túl szűk volt a Lókos-patak völgye, így hát agyagból égettünk magunknak rajta egy új, parányi univerzumot – ezen keresztül léptünk ki a nagyvilágba.

Értesült-e a csempegyári termelés kapcsán arról, hogy a Zalakerámia immáron a gyár teljes eszközparkját átköltözteti Kolozsvárra?

Igen, értesültem róla. Ez a tulajdonos Lasselsberger cégcsoport számára nem több puszta költségracionalizálásnál, a romhányiak számára azonban tragédia.

Milyen személyes élmény vagy felfedezés volt a legemlékezetesebb a kutatása során?

Megindító látni a szemekben a hálát, amely mellett kiolvasható belőlük a megnyugvás: “nem felejtik el a munkánkat, az egész életünket.”

Mit üzenne a mai generációknak a csempegyár örökségével kapcsolatban?

– Ha Pécsett, Herenden és Hollóházán meg lehet valósítani, akkor Romhányban is meg lehetne: tessék szervezni, pályázni, és életben tartani egy kerámiatörténeti kiállítóhelyet, rendszeres programokkal. Én segítenék, ahogy csak tudok.

Köszönöm az interjút.

A kiemelt fotó forrása: Groficsik János – Reichard Ernő: A magyar finomkerámiaipar története. 1973. 160. o.